A Néprajzi Múzeum Kádár-korszak és hétköznapi leleményesség címen vándorkiállítást indított a Petőfi Kulturális Program keretében, karöltve a Nemzeti Művelődési Intézettel. A tárlat a szocializmus hétköznapjaiba nyújt bepillantást a hiánygazdaság eszköztelenségét leküzdő népi leleményesség és a szükség által létrehozott – buherált – berendezések, eszközök bemutatásán keresztül. A kiállításról és annak tapasztalatairól beszélgettünk Kőszegi Gábor és Móser Tamás muzeológusokkal, a kiállítás kurátoraival.
– A kiállítássorozat tervezett öt helyszíne közül ez a harmadik. Eddig mik a tapasztalatok, eljutott e a célközönséghez a kiállítás, hogyan hasznosultak az elképzelések?
– A Néprajzi Múzeum Budapesten van, és más múzeumokkal – mint például a megyei múzeumok – ellentétben gyűjtőköre országos területű, sőt, a világ minden pontjáról származnak gyűjteményeink. –kezdi a válaszadást Kőszegi Gábor. – Tehát a mi forrásközönségünk sem az intézmény környezetében, hanem hasonlóan nagy területen található. Az utóbbi évtizedekben a világ múzeumaiban az a törekvés, hogy a gyűjtőtőkörrel és a forrásközönséggel szorosabb legyen a kapcsolatuk. Ez nálunk máshogy alakult, mert a néprajzi terepmunka elmúlt 150 évében a néprajzosok különböző szempontok alapján, fáradságos gyűjtő- és kutatóutakra mentek, a gyűjtött anyagok feldolgozása és bemutatása pedig a fővárosi múzeumban történt. Mi ezzel a sorozattal azt határoztuk el, hogy – megfordítva a folyamatot – gyűjteményeinknek egy részét visszavisszük és bemutatjuk az ország több helyén azokban a közösségekben, ahol nem is olyan régen ezek az eszközök még a hétköznapi élet részét képezték. Eddig a Somogy vármegyei Gálosfán és a Fejér vármegyei Úrhidán voltunk. Áporka után pedig szeptemberben Héregre, Komárom-Esztergom Vármegyébe megyünk, végül a nógrádi Bátonyterenyén fejezzük be a vándorkiállítást.
– Mi alapján válogatták ki a helyszíneket?
– Az egyes helyszínek majdhogynem mindegy hol találhatók, hiszen ez a „buhera-kiállítás” nem tájspecifikus, mert ezek az emlékek szinte mindenhol megtalálhatók voltak az országban. A lényeg, hogy a pesti központból ezeket a tárgyakat abba a közegbe vigyük vissza, ahol a helyiek tapasztalhatják, hogy a múltjuk, az életük érdekel minket. A vándorkiállítás közös projekt volt a Nemzeti Művelődési Intézettel, a helyszíneket ők szervezték meg számunkra a helyi közművelődési intézetekben.
– Az eddigi két helyszín tapasztalatai alapvetően kedvezőek, annak ellenére, hogy a nyári időszak, a meleg, az uborkaszezon kevésbé kedvező az ilyen bemutatóknak. – kapcsolódik be a beszélgetésbe Móser Tamás. – Gálosfán a helyiek kifejezetten jól fogadták a kiállítást, sokan voltak a megnyitón, a 180 fős faluból negyvenen, és szinte ugyanannyian jöttek el a kiállítás bezárása előtti kerekasztal beszélgetésre is. Minden kiállítási időszak végén szervezünk egy beszélgetést, ahol meghallgatjuk a helyieket, válaszolunk a kérdéseikre. Ezeken nagyon jó hangulatú beszélgetések alakulnak ki.
Ilyen szempontból pozitív élmény volt, ahogy a helyiek ráhangolódtak a kiállításra. Itt Áporkán is, akik eljöttek, nagyon aktívak voltak a megnyitón és a kerekasztal-beszélgetésen egyaránt.
– Tehát élő kapcsolat alakul ki a közönséggel?
– Igen. Méltányolják, hogy megértjük az ő életüket, eltűnik a távolság a fővárosi kutatók és az itt élők között. Látják, hogy komolyan gondoljuk, hogy minket valóban érdekel az ő világuk, és tényleg a hétköznapi életet dokumentáljuk a néprajzban, annak egy szeletét bemutatva. Már a terepmunka alatt megkezdődik az ismerkedés, megindul egy párbeszéd az életükről, az emlékeikről, történeteikről. Kialakul egy kölcsönös bizalom.
– Nem titkolt célunk volt az is, – veti közbe Kőszegi Gábor – hogy a tárgyak, amiket bemutatunk, ne csak illusztrációk legyenek, hanem az ahhoz kapcsolódó történeteket és élettörténeteket is gyűjtsük. Mindenhez tartoznak történetek; a tárgyak története az emberek története. Valahonnan elhozunk 6-8-10 tárgyat, amivel a tulajdonosának az egész élete végig mesélhető. Természetesen mindezeket érzékenynek tekintjük, és garantáljuk az anonimitást, ha azok nyilvánosság elé kerülnek. Nekünk biztosítani kell, hogy akik megosztják velünk a történeteiket, azoknak semmilyen hátránya nem származhat ebből.
– Mennyire tudták megszólítani a fiatalokat? Láthatóan nem igazán értik a „buhera-jelenséget”.
– Volt érdeklődés, bár ez a korosztály már nem élt a szocializmus hiánygazdaságában, pedig az itt bemutatott tárgyak abból erednek, hogy abban a rendszerben ezek nem voltak beszerezhetők, vagy a dolgozó ember számára elérhetetlen áruk volt. A mostani fiatalok nem ismerik azt a helyzetet, hogy valamit nem lehet kapni. – véli Móser Tamás.
– A szociológusok kutatásai szerint most a fogyasztásnak az irányítói a fiatalok, tehát ők mondják meg, hogy mit vegyen a család; fölmennek a netre, végignézik a kínálatot, a tesztoldalakat, az árakat, és megmondják a szülőknek, hogy melyiket kell megvenni. De ezzel a jelennel nem értelmezhető az, hogy volt egy kor, amikor mindenből egy fajtát lehetett kapni, ha volt egyáltalán a boltokban. És ezért is nagyon jó, hogy itt voltak ezek a fiatalok, mert nem a történelemkönyvből ismerik meg ezt a kort, hanem személyesen találkozhatnak annak eredeti bizonyítékaival. Ezen kívül – és ezt itt Áporkán is tapasztaltuk – fontos a generációk közötti párbeszédet valahogyan megindítani, felkelteni bennük az érdeklődést, nemcsak ezzel kapcsolatban, hanem hogy egyáltalán foglalkozzanak a szüleik, nagyszüleik életével.
– Emellett a buhera kifejezés is tisztázásra szorul. – jelenti ki Kőszegi Gábor.
– Napjainkban ez a szó más jelentésű, mint régen. Ma bármilyen igénytelen, házilagos megoldásra alkalmazzák. Mi fontosnak érezzük, hogy tisztázzuk, hogy a buhera kifejezetten az általunk bemutatott korszakra jellemző.
– A vándorkiállítás befejezése után milyen további terveik vannak, hogy azok is megismerhessék a bemutatott korszak sajátos lenyomatát, akik nem látták ezeket a tárgyakat. Lesz-e dokumentumfilm, könyv, egyéb kiadvány?
– A kiállítás mellé készül egy olyan kiadvány, amit műfajilag ugyan katalógusnak hívunk, de mégsem szokványos kiállítási katalógus lesz, nem szaktudományos szöveggel, hanem egy könnyedebb, fogyasztható stílusban.
Móser Tamás szerint a filmmel nehezebb a helyzet, az eredeti riportokat át kell gondolni, tekintettel kell lenni a személyes érzékenységre, hiszen sok esetben nagyon idős emberekről van szó, akik nem akarnak felvételen szerepelni, ezért a beszélgetések csak hanggal jelennek meg. A fiatalok médiafogyasztási szokásait ismerve, őket rövid, néhány perces videókban kell megszólítani. Lesz egy nagy, központi kiállítás Budapesten, a Néprajzi Múzeumban, akkor jelennek meg ezek a kiadványok is.
– A további módszereket a kommunikációs és az ismeretközvetítési osztályok döntik el. Több elképzelés is van, például szétszedünk egy fűnyírót elemeire, azokat legyártatjuk vagy kinyomtattatjuk 3d nyomtatóval, és össze lehet rakni. Van olyan terv is, hogy szakiskoláknak vetélkedőt csinálunk, hogy különböző alapanyagokból mit tudnak elkészíteni (buherálni). Ők ezt nem ismerik. Régen volt a technika óra, ma már az sincs, teljesen más világot élünk. Ma már nem próbálják a fiatalok megjavítani a berendezéseiket – nem is lenne értelme, úgy megváltozott a berendezések konstrukciója. Régen a helyi ezermesterek nagy megbecsülésnek örvendtek a helyi társadalomban.
– Mi lesz a kiállítás további sorsa?
– Szerencsére van érdeklődés, Magyarországon túl külföldön is megkíséreljük elérni embereket. Van igény Észtországban, Vajdaságban, itthon Tatán, Baján, Pécsett is szívesen látják az anyagot. De előtte jön a budapesti nagy kiállítás, amivel a tudományos párbeszéd is elindul.
– A kutatóknak a saját tapasztalata hogyan jelenik meg egy kiállítás létrehozásával?
Láthatjuk, hogy valamikor ezek az emberek hogyan éltek és küzdöttek, és hogy most mennyire könnyebb. Vannak a globális világnak előnyei is, és ha mellé tesszük a kisközösségek megtartó erejét, a kicsiben való együttműködést, akkor egy egészen élhető világ jöhet létre a lokális kisközösségek számára is. Ha ehhez hozzá tudunk járulni a magunk munkájával, ha bemutatjuk a helyi közösségek számára saját erejüket, ha egy párbeszédet el tudunk indítani a generációk között, az szerintem, még ha nem nagy horderejű, de mégis a mi sikerünk is.
– Szerintem minden apró dolog fontos, ami egy közösséget tud erősíteni…
– Mi is ezt gondoljuk. Talán ezért is szeretjük ezt a terepmunkában, mert egyébként, ha objektíven nézzük, gyakran túllóg a munkaidőn.