„Menekülés a szellemi nihilből, a belső élet, a szenvedés filozófiájának megtalálása hozta létre ezeket a verseket. Az irodalmi kritika karátmérői nem keresik majd, hogy a recski kőbányában, a hortobágyi deportáltak barakkjaiban, a váci fegyház bebádogozott ablakai mögött, vagy a rabbányák mélyén, szájba rejtett ceruzacsonkkal rótták-e ezeket a jambusokat. Nem baj. Mi a vécépapíroson is irodalmat akartunk. A mi elesett nemzedékünk még a kazamaták és börtönök mélyén is művelődni akart. Amikor a terror tízezer számra zárta internáló táborokba, vagy börtönökbe áldozatait, bennünk már kezdett derengeni az új világ. […] Mi vágytuk a műveltséget, vágytuk a kultúrát, hogy szenvedéseinket magasrendű művészettel tudjuk kimondani…” – írta Tollas Tibor a Füveskert című antológia utószavában.
Ismeri-e a Kedves Olvasó a füveskerti költőket, hisz nem tanulhattuk irodalomóráinkon, nem találkozhatunk – vagy csak elvétve – velük a televíziók képernyőjén, s nemigen olvashatunk róluk a lapok hasábjain sem. Kik is ők? „A kommunizmus áldozatai, azok, akik nem bírták elviselni a bezártságot, a terrort, s akik költőként, gondolkodóként szomjazták a szabadságot.” – fogalmazta meg G. Komoróczy Emőke.
Sztálin halála után enyhült a diktatúra szorítása, így váci fegyházban is szabadabban összeülhettek a börtönkápolna melletti füves tisztáson a börtönlakók. Innen ered az elnevezés is, füveskertiek. A visszaemlékezések szerint ebédidőben s munkavégzés után itt is, mint a recski esteken, valódi irodalmi élet zajlott. „Az itt összegyűlt költőket helyzetük egyformaságában az összeismerkedés első percétől fogva nem azonosságuk, hanem másságuk kapcsolta össze; méghozzá főként költő másságuk.” – írja Kárpáti Kamil – Szóban és folytatólagos levelezésben folytak az összecsapások, a viták, méghozzá egyre nagyobb hallgatóság előtt, egyre több résztvevő karéjában.” Az itt összekerült alkotók a magyar költészet integráns részének tekintették magukat, s aki olvassa verseiket, tapasztalhatja, nem érdemtelenül; Tóth Bálintot, az egykori fogoly költőt idézzük: „Igen, bármennyire hihetetlen így visszatekintve: volt költő-zárka a váci börtönben. Volt idő, hogy négyen is voltunk együtt egy zárkában. Írtunk, fordítottunk. Idillinek tetszik e kép? Az is volt. Horatius, Dante, Shakespeare, Goethe, Schiller, Heine, Musset, Hugo, Baudelaire, Leconte de Lisle, Chesterton, Pascoli voltak még zárkatársaink. Azaz mi érezhettük szabadnak magunkat általuk. A Dunán a sirályok: Shelley szárnyalása, egy gúnyos mosoly a hatalomnak: Byron fölényét éreztük tagjainkban… És együtt énekeltük-mormoltuk Aquinói Szent Tamás himnuszát és Dávid zsoltárait. Mert az ima mellett a vers jegyezhető meg legjobban. Visszajönnek a rég feledésbe merült fohászok, gregorián dallamok, zsoltárok és a versek, a versek. A börtön: Puszta, a böjt, a befelé fordulás, a megtisztulás sivataga és tornya. Persze a kísértéseké is. De a lélek barátunkká szegődik, erőt ad, vigasztal. Aki verseket tud, azt sosem csukhatják magánzárkába. Vele van József Attila, Ady és az Isten.”
Térjünk be hát be mi is egy röpke időre a Füveskertbe! Kiket találunk ott?
Kárpáti Kamil
A József Attila-díjas író, költő, esszéíró, szerkesztő Pestszenterzsébeten született 1929-ben. Nem kímélte a történelem, hiszen ifjúkora jelentős részét börtönben töltötte. Húszévesen tartóztatták le egy tiltott határátlépés közben. Az Andrássy út 60-ba vitték, majd néhány hónapi vallatás után Kistarcsára került, ahol titokban, WC-papírra írt verseit elégetve alázták meg. 1950-től a legborzalmasabb táborban, Recsken raboskodott. Itt is titokban írta verseit, de az egyik „hipisen” elkobozták azokat. Ezután – Faludy Györgyhöz hasonlóan – memorizálta, „fejben írta a verseket. 1951 őszén átszállították a Kisfogházba, mely a Gyűjtőfogház siralomháza volt. Innen került a Fő utcai katonai börtön VI. emeleti „Hűtlen” osztályára, ahol háromemeletes ágyakon, harmincad magával volt egy 25 négyzetméteres zárkában. 1952 tavaszán katonai bíróság ítélete nyomán lett a váci börtön lakója, s a füveskerti költők vezéregyénisége. Ismét titokban, WC-papíron írja a verseket, melyeket egy emberi érzésű foglár kijuttatott édesanyjához. Reménykednek, hogy a Nagy Imre-program nyomán rehabilitálják a politikai foglyokat, de e helyett 1954-ben Tatabányára vitték bányamunkára. A könyörtelen munkaviszonyok miatt fellázadtak, ezért Márianosztrára, szigorított börtönre ítélték, újabb két évvel megtoldva addigi büntetését. 1956. október 28-án szabadult. Vonatukat szovjet tankok támadták meg, de néhányuknak komppal sikerült átjutnia a Dunán, azonban másnap már az ávéhások az esztergomi börtönbe hurcolták. A forradalom szabadította ki. A Kádár-rendszerben börtönviselt volta miatt a későbbiekben is örök politikai gyanakvás kísérte. Bár 1964-ben rehabilitálták, a szellemi életből kirekesztődött, s valódi elégtételt mindmáig nem kapott. 1973-tól szabadfoglalkozású író. 1976-1996 között az Írószövetség tagja volt. 1988-1992 között a Stádium Kiadó főszerkesztője volt. 1992-ben megalapította a Gérecz Attila-díjat. 1995-ben a Füveskert című antológia felelős szerkesztője lett.
Határ Győző és Faludy György mellett a harmadik nagy börtönköltőnk, költészetének jelentős része fogságban született. Lírájában az avantgárd (expresszionizmus, szürrealizmus) József Attila, Juhász Ferenc inspirációja mutatható ki. A hosszú prózaversek, a groteszk balladák, a látomásos, mitologikus versek, az aforisztikus tömörségű miniatűrök leggyakoribb műfajai.
Kárpáti Kamil
A szabadsághoz
Rozsdás, rőt fényben a mezőn szalad
egy pásztor s tűz-ajka most ajkadul
nyílik és hirdet. – Mutasd meg magad!
Ó, szállj fel, miként a Hold a hegyről:
áldozatként, lelkével száll felé
a farkas altató csendű erdő.
Jöttöd bár volna gyermekistené.
Ne véreznéd ujjad – gallyt a mennyből –,
míg gonosz fejünk megérintené.(1956.oktober 26. Márianosztra, szigorított börtön)
GÉRECZ ATTILA
Gérecz Attila 1929-ben született Dunakeszin. Apja a MÁV mérnöke, akit az első világháborúban tanúsított bátorságáért avattak vitézzé. Gérecz Attila 16 évesen, hadapródiskolásként került Németországba, majd francia hadifogságba, ahonnan 1946-ban jött haza.
Családi háttere és hadapród volta miatt nem vették fel az egyetemre, ezért vasesztergályos lett Csepelen. Kiváló sportoló volt, 1949-ben már a Magyar Öttusa válogatott keretének tagja lett.
Sportpályafutást 1950-ben derékba törte letartóztatása. Koncepciós perben több volt hadapródiskolás társával együtt összeesküvés, hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Három társát felakasztották, Attila 15 évi börtönbüntetést kapott.
A budapesti Gyűjtőfogházból a váci politikai börtönbe vitték, ahol később a Füveskert költői, írói – Béri Géza, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint –barátságukba fogadták és verselésre, műfordításra bíztatták. Tehetsége átütő erejű volt. Első versét, az Így bocskorosan-t érett, teljes értékű versnek ismerték el a szakértők. Később ezt további nagyformátumú versek, műfordítások követték.
1954. július 18-án, a nagy dunai árvíz idején a megszökött váci börtönből, eljutott Budapestig, ahol volt menyasszonya elárulta. Elfogták és új ítélettel a márianosztrai szigorított börtönbe hurcolták.
1956. október 31-én forradalmárok szabadították ki börtönéből, fegyverrel harcolt a szovjet tankok ellen, két tankot megsemmisített, a harmadik végzett vele. 1956. november 7-én halt meg. Első, ideiglenes, utcai sírja a Klauzál utcában volt, ahol 1991 óta a bronz emlékmű őrzi emlékét. 1957. február 11-én temették el a Kerepesi temető 21-es parcellájába, a forradalom áldozatai közé.
Költői munkásságának legjelentékenyebb műve a börtönéveit és váci szökését megörökítő A börtön eposza című verses elbeszélés. Másik nagyszabású és talán legutolsó börtönverse a Levél. Verseit nyugaton az 1950-es évek végétől publikálta a Németországban letelepedett füveskerti költő, Kecskési-Tollas Tibor lapja, a Nemzetőr. Itthon 1991-től jelentek meg művei, Gérecz Attila, a költő – 1956 mártírja és az Így bocskorosan c. kötet, de verseit a Füveskert, és a Sorsod művészete című kötetek is.
Gérecz Attila
Így bocskorosanÍgy bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!Nincs tömött zsákom s hegymászó botom,
segítő kezet tán egy társ sem ad,
de vihart-oldó déli szél kölyökfejemre
borzol lágy barackokat!S a hegytetőn majd minden mezt lehántva,
én is kacagva szélnek öltözök,
karjukra fűznek mind a fénynyalábok
s eltáncolunk a fejetek fölött!Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!
KECSKÉSI TOLLAS TIBOR
1920. december 21-én született a Borsod megyei Nagybarcán. 1941-ben hadnaggyá avatták. A II. világháborúban, és utána még két évig honvédtisztként szolgált. 1945 tavaszán mindkét kezére megsebesült.
1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták, a népbíróság elítélte; kilenc évig a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai bányamunkatáborban raboskodott. 1956 júliusában szabadult, az 1956-os forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vett részt. 1956. december 1-jén egykori rabtársaival, a Füveskert egykori tagjaival megalapította az egyik legnagyobb hatású emigráns irodalmi lapot, a Nemzetőrt, melynek negyven éven át főszerkesztője volt. Azok közé az alighanem kisebbségben lévő szerencsések közé tartozik, akik még megélték a szovjet csapatok kivonulását, és ideiglenesen vagy véglegesen hazajöhettek az emigrációból. 1997. július 19-én halt meg Münchenben. A nagybarcai temetőben nyugszik. Lakiteleken a Népfőiskolán emlékszoba adózik emlékének.
Személyét mai napig támadják az 1947-es hamis vádak alapján, ami szerint ő volt a beregszászi gettó parancsnoka, ahol a fogvatartott zsidókkal kegyetlenül bántak. Bár a rendszerváltozás után rehabilitálták, a Holocaust Központ továbbra is hirdeti a koholt vád állításait.
Költészete mellett – olyan, a forradalom jelképévé vált és sokat idézett verseket írt, mint a Bebádogoznak minden ablakot – irodalomszervezői tevékenysége is jelentős. Utóbbi minőségében két legfőbb műve a Füveskert-antológia, melyet rabtársaival együtt verseikből állítottak össze, illetve az egyik legnagyobb hatású emigráns irodalmi lap, a Nemzetőr fenntartása, melynek negyven éven át főszerkesztője volt.
Tollas Tibor
Egy pók a cellábanEgy pók foltozza be a csendet
és rongyos árvaságomat.
– Ott kinn talán észre sem veszlek,
itt magányom társul fogad. –
Hónapok óta első lény, te,
kivel néhány szót válthatok,
Tekints hát rám, óriás légyre
s hidd azt, hogy hálódban vagyok.
Mit bánom én, – szívd csak a vérem.
Én tudom, milyen kín lehet
éhezni mindig, s már beérem,
ha valakin segíthetek.
Lassan őket is így nézem már:
kétlábú, mérges pókokat,
ha belém szúr egy dühödt szempár,
vagy vashálójuk fojtogat,hagyom, – adja ki mind a mérgét,
véd már elég oltóanyag.
S szívemből napra nő a szépség,
ha rámhullanak e kőfalak.
BÉRI GÉZA
Budapesten született 1933-ban. 1953-tól volt a váci börtön életfogytiglanra ítélt rabja. Ekkor vált ő is a Füveskert költő tagjává. Az 1956-os forradalomban a Széna-téren és a Várban vett részt a szovjet csapatok elleni harcban. A forradalom után az Illatos úti Vegyiművekben kétkezi munkás volt. Börtöne és forradalmi múltja miatt egy könyve se jelenhetett meg Kádár-rendszerben. Még a nyugaton kiadott Füveskert is csak név nélkül közölte verseit. Magyarországon ritkán publikálhatott, a Szép versek antológiába is már csak öngyilkossága után válogattak verseiből. Béri Géza 1979 karácsonyestjén – megunva az üldözést és elnyomást – pesterzsébeti lakásában önkezével vetett véget életének.
Költészete epekeserű iróniájú, metsző intellektusú. Dísztelen, kemény és zárt formavilága különösen az epigramma, gnóma rövidségű költeményeiben elsöprő erejű. Novelláiban a magyar elbeszélés-irodalom legjobb hagyományai folytatódtak. Költőtársa így emlékezett róla 1989-ben, a rendszerváltozás küszöbén:
„Béri Géza, aki 46 évesen távozott tőlünk, nem költőtanonc volt, hanem világát megteremtő magyar költő; e nemben érett, fejlett, „originális”. Kemény költő, magányos ellenálló (ellenálló a szó igaz értelmében), ugyan nem állami díjak, másfelől príma külhoni összeköttetések első osztályú párnázott ülésein ringatva – ki-be – nemes ellenállással teli szellemiségét. Ebből kifolyólag ahogy itthon, úgy odakint se jelentették meg. Három évtized ehhez kevésnek bizonyult. Róla még cserkészcsapatot se neveztek el, mint legalább Gérecz Attiláról. Mindez egy okkal több, hogy még egyetemesebbnek fogjuk föl a mulasztást. És arra is elég ok, hogy a tőlem telhető legőszintébb jóakarattal a mostanában mosolygó csúcsú minisztériumot, a Pesten irodát nyitott Szabad Európa Rádiót, a lassanként hazatelepülő magyar kiadókat és lapokat – hogy mást ne említsek, a Nemzetőrt, amelyik Bériről bizony ugyanúgy megfeledkezett, mint mondjuk itthon az MSZMP – összefogásra buzdítsam egy elpusztított, letagadott magyar költő hagyatékának védelme, ápolása és köztulajdonná tétele érdekében. […] Más szóval: Béri Géza 1989 karácsonyán tíz éve halott. Alkalom ez arra, hogy mentsük meg lelkünket, valamennyien.”
Béri Géza azóta sem foglalta el az őt megillető helyet a magyar irodalomban.
Béri Géza:
Zsoltár
Ments meg uram, adj már nyugodalmat,
szerezz keserű szívemnek békét,
lehessek az, aki éjjel alhat,
ne ébren lássam meg napod fényét,
dörömbölök, nyíljék kapu rajtam,
bentrekedt sikoltozásom szálljon
színed elé, ne hagyj el a bajban,
segíts túl a végső akadályon,
hadd haljak meg szelíd, ép elmével,
siettesd, de őrizd szép halálom,
szégyen nélkül búcsúzhassak még el,
hogy ne kelljen magam megutálnom,
ments meg uram, békét, nyugvást adjál,
s legyen kéz, ki kegyesen elhantol,
ne kényszeríts több lennem magadnál,
ments meg immár engem önmagamtól.
TÓTH BÁLINT
1929-ben Keszthelyen született, Pannonhalmán érettségizett. Először orvostanhallgató volt, majd 1949-től 1951-ig Bölcsészettudományi Kar magyar-történelem szakán tanult. 1951-ben államellenes szervezkedés vádjával börtönbe került, csak 1955-ben szabadult amnesztiával. 1956 novemberében a Politikai Foglyok Forradalmi Bizottságának elnökségi tagja volt. 1957-ben kémkedés gyanújával letartóztatták. Vádemelés nélkül szabadult, de tanulmányait nem fejezhette be. A csepeli acélmű finom hengerművében, majd Martin-üzemében dolgozott, az építőiparban volt kocsikísérő, később könyvraktári munkás és utcai könyvárus volt. 1962-től 1970-ig az Országos Széchényi Könyvtárban volt könyvtáros. 1970 óta szabadfoglalkozású író. 2000 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Tóth Bálint
Reggel a hóhérReggel a hóhér mértéket vett rólad,
aztán káromkodott, hogy tévedett,
s felakasztotta a szomszéd zárkából
a fiút, akit tegnap este hoztak,
ki egész éjjel üvöltött, dörömbölt,
hogy élni akar, priccsét leokádta,
s végül elájult, egy vödör vizet
loccsantottak rá, hogy magáhoztérjen,
úgy vonszolták ki az akasztófához,
félaléltan nem vitték lábai,
csend, csak rúgások puffanása hallott.
Az őrszobában már serceg a zsír,
a főtörzs most reggelijét süti:
fokhagymás hús. A hullaszállító
hangját hallod, a vaskaput kinyitják.
Kilesel. Elment. Este vasbavernek.
Holnap félkoszt. Holnapután sötét.
Ki fogod bírni, nincs más választásod:
árulás, vagy a beígért kötél.
A sűrű dróthálón besüt a nap.
Halk nesz. Az őr hosszan-hosszan figyel.
Ők bizonyosan tudják, hogy megtörnek,
te bizonyosan tudod, hogy soha.
Kondérkongás. A reggelit meghozzák.
Mohón harapsz a frissensült kenyérbe.
Eszedbejut, ma van a tárgyalásod
a Lánchíd mellett. De nem érdekel.
Gyűjtő. Kisfogház, 1951. október 1.
Első versei és műfordításai 1957-ben jelentek meg Bécsben, majd 1959 óta Magyarországon. Héber, latin, grúz, olasz, angol, német és svéd költők verseit ültette át magyar nyelvre, közben kibontakozott az ő sajátos lírai költészete, mely a dunántúli tájköltészet, s legnagyobb költőink, köztük Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc hagyományaiból és saját életélményeiből táplálkozik. 2000 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Ő vehette át elsőként a magyar alapítású nemzetközi irodalmi díjat, a Balassi Bálint-emlékkardot 1997-ben Budapesten.
SZATHMÁRY GYÖRGY
„Költő, akinek egyetlen verse, egyetlen fordítása nem jelent meg nyomtatásban Magyarországon. Költő, aki barátai unszolása ellenére elzárkózott írásai közreadásától. Költő, aki fiatal fejjel hátat fordított az irodalomnak és bárzongoristaként kereste kenyerét. Játszott Keszthelyen, Zircen, bárokban és zenés presszókban. Aztán eltűnt. Barátai több mint két évtizede keresik – hiába. Talán visszavonult, és egy kis eldugott bakonyi faluban él. Talán felcsapott tengerésznek, és most obsitosként valahol Polinéziában boldogítja a maláj széplányokat. Talán mint kiérdemesült idegenlégiós, egy délfrancia kisvárosban szolid polgárrá hízott, s kisunokáit viszi a vasárnapi szentmisére. De az is lehet, hogy valahol Afrikában fegyverrel és elefántcsonttal kereskedik, mint Rimbaud. És az is lehet… nem, a legrosszabbat ne tételezzük fel. Reméljük, hogy egyszer még elégedett mosollyal olvassa majd ezeket a sorokat.” – írta róla füveskerti rab- és költőtársa, Tóth Bálint.
Szathmáry György 1928-ban született Szolnokon. Már gimnazista korában írt verseket. 18 éves korában került az ÁVO őrizetébe egy verse miatt, amely a piros virágokról szólt, miket a megszállók által meggyalázott magyar lányok vére festett pirosra. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-filozófia szakán folytatta 1948-ig. Ekkor politikai nézetei miatt összeesküvéssel vádolták és hét hónapra internálták. Tanulmányait nem folytathatta, szórakoztató zenészként dolgozott. 1952-ben ismét letartóztatták s egy koncepciós per vádlottjaként először tizenöt, másodfokon tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. Tatabányán, majd Vácott raboskodott, ott vált a Füveskert költőjévé.
1956 nyarán feltételesen szabadlábra helyezték, de már sosem lett az, aki előtte volt. Nyugdíjazásáig szórakoztató zenészként dolgozott az ország különböző helyein; csalódottan, egészségében megrokkanva hátat fordított a költészetnek is. Hosszú betegség után halt meg 1990-ben. Csak halála után rehabilitálták. Szolnokon sírjánál kopjafát állítottak, és több posztumusz kitüntetést kapott, post mortem a Magyar Írószövetség tagjai közé iktatták, de ez nem pótolhatja egy elveszett élet jobb sorsra érdemes éveit, és azokat a meg nem született verseket, amikkel a magyar irodalom ma gazdagabb lehetne.
Szathmáry György
Modern Krisztus-dalÓ, mondd, mi lesz, ha jönnek értem,
S a Golgotára elkísérnek?
(Nyílik az ajtó s szúrós szemmel
Jön értem hat puskás kísértet?)És mondd, mi lesz, ha szörnyű lánggal,
Kormot repítve ég a Város,
S poros falak közt, érzelegve
Mossa kezét az új Pilátus?!És mondd, mi lesz majd, szép Szerelmem,
Ha súlyos tövis-koszorúval
Koronáznak, s én szembenézek
Velük fájdalmas, lusta gúnnyal?Ó, teljesítsed hivatásod,
Adj életet az álmaimnak,
Mert bizonnyal minden követ ledöntök,
S feltámadok a harmadik nap!S akkor nagy Látomás leszel majd,
Szürkeszemű és szűzi béke,
Mert érzem, hogy te vagy az Asszony,
Ki rálép a kígyó fejére!Szolnok, 1949
Cikkünk terjedelme nem adott lehetőséget a füveskertiek költészetének részletes bemutatására, életrajzukat is csak dióhéjban közölhettük. Reméljük azonban, hogy ez is elég, hogy felkeltse az irodalom kedvelőinek érdeklődését a „börtönköztársaság” alkotásainak megismerése iránt. A politikai, közéleti, irodalmi élet tagjai még tartoznak e sokat szenvedett, elveikhez hűen élt és élő írók, költők méltó társadalmi meg- és elismertetésével. Mi csak egy apró fórum vagyunk, lehetőségeink korlátozottak, de megpróbáltuk közreadni az interneten és más egyéb helyeken fellelhető információk egy részét, ami alapján Ön, a Kedves Olvasó továbbléphet. Tartalmas kutatást kívánunk!
Gáll Sándor