Augusztus 28-án nyílt meg a budaörsi PostArt Kulturális Színtérben a Heten-női festőcsoport kiállítása. Ebből az alkalomból kértük fel Arnóti Andrást, a csoport alapítóját, hogy mutassa be az alkotó közösséget olvasóinknak.
HETEN-női festőcsoport
Hogy mi hozta létre ezt a csoportot? Egy nyughatatlan kíváncsiság, hogy ebben a követhetetlenül változó világban, a nők megváltozott szerepeik, szerepvállalásaik következtében, milyen lenyomatot adnak a jelenről. Hogyan látják és láttatják ezt a sokdimenziósra sikerült világot? Az egyetemes művészet történetében látható, hogy a nők igazi szerepet csak a XX. sz. közepe után kaptak/vállaltak (érdekes, hogy ez a késlekedő folyamat pl. a zenében, a zeneszerzésben még mindig tart). Nő a tükörben. Olyan ez, mint amikor egy tenyér, ha csattan, hiszen egy nőnek, minden pillanatban szüksége van a külvilág érzékeny jelenlétére, a visszajelzésre, a megerősítésre, különösen, ha művész és maradandó, tárgyi lenyomatot kíván felmutatni, hiteles látleletet kíván adni valamennyi igeidőben arról, hogy hol van a helye ebben a világban? Arra voltam/vagyok kíváncsi, hogy női szemmel, hogyan látható és láttatható a Világ.
Így, a HETEN-női festőcsoportot 2023-ban hívtuk életre Cs. Tóth János művészeti íróval, akivel együtt szervezem a csoport szakmai tevékenységének egy részét.
Első bemutatkozásunk kiállítás formájában, 2024. márciusban Dunaharasztin a Laffert Kúriában volt (megnyitó a nőnapon, 8-án zajlott). Majd, kiállításaink sorában, 2025. október 18-tól az Óbudai Társaskörben kaptunk lehetőséget.
Tervünk kezdettől fogva az, hogy a HETEN-csoport valamennyi kiállítása tematikus legyen, így a Laffert Kúriában, nőnapkor a NŐ-tematika került feldolgozásra.
Az Óbudai Társaskörben, a hely szelleme okán (miután a Társaskör a klasszikus és jazz zene egyik, meghatározó, hazai megjelenési helye), a zene világából indultunk el. Van egy Vukán Györgytől származtatható gondolat, amely az én festészetemre is jelentős hatást gyakorol, ami így szól: „…A zene az, ami hiányzik a csendből…”
Ennek okán, a tervezett kiállítás témája: a csend volt.
2025. szeptemberében Budaörsön, a PostArt-ban rendezünk kiállítást, melynek tematikája, a Hommage ’a…
A HETEN-csoport tagjai, (akik valamennyien a kortárs magyar festészet sikeres, elismert alkotói, gazdag, változatos stiláris megjelenést képviselnek, harmincnyolctól, hetvenéves korig, ezzel is biztosítva a sokféle nézőpontot) név szerint: Both Teodóra, Kaszás Réka, Kiss Ilona, Kovács Johanna, Nyári A. Ildikó, Simon Tímea, Zoltai Bea
Vegyük szemügyre egyenként, Cs. Tóth Jánossal közös gondolkodásunk eredményeként, a társulat személyiségeit, alkotói habitusukat és munkái
szellemiségét.
Sajátos lelkiállapotok, belső feszültségek fogalmazódnak meg Both Teodóra képein. Bezárkózás, hirtelen robbanások, nyílt önfeltárulkozás és örömeinek-fájdalmainak fokozatos felszabadítása érhető tetten kompozícióin. Szimbólumokkal dolgozik, amelyeknek éppen az a titkuk, hogy ha túlmagyarázzuk, lefordítjuk azokat a hétköznapi nyelvre, akkor kiszáradnak, ridegek lesznek, pedig éppen a könnyedség az alkotói szabadság megélése jellemzi azokat. Szimbólumainak lényege a komplexitás, amibe beletartozik az ész az emóció és az érzelem feletti szféra is. Munkái addig analizálják a körülöttünk lévő világot, amíg a megtapasztalható szétesettség újra össze nem áll egységgé. Motívumai organikus természetességgel simulnak a vászonra vagy hevülnek zaklatottan, attól függően, milyen érzelmek-érzések olvashatók ki az alkotó lelkéből. Az alkotás folyamata számára egyszerre emocionális és racionális kíváncsiságtól meghatározott.
Kaszás Réka művész-jelenléte időtlennek látszik. Stiláris értelemben természetesen kötődik korához és örökségéhez, jelesül és meghatározó módon a múlt század avantgárd és neoavantgárd pezsgéseihez, de lényegileg a jelenlétben, a létrehozásban, az összerendeződésben, összerakásban érintett. Kora a huszadik és a huszonegyedik század, amely utóbbiból legtöbbünk még nem sok mindent fogott fel. Munkái -láthatóan- egy totális szabadságnak felfogható állapotban fogannak: a pillanat minden rezdülésének árnyaltságával és szilajságával. Színekben, formákban, ritmusban egyaránt. E kiállításon látható művei, nyilván a tematika által is áthatva, (ha a szecesszió korában lennénk, azt mondanám: álom és valóság határán) egyensúlyozva teremti meg a nőies jelenlét organikus és néven nevezhető egyszerűségét, nyilvánvalóságát.
A szabadságot, így a művészi szabadságot újra és újra kell értelmezni, hiszen a világhoz való viszonyaink folyamatosan változnak. Kaszás Réka munkáit nézve az a fajta optimizmus kerít hatalmába, hogy szinte mindegyikben benne van a következő kép lehetősége, sőt igénye.
A mai kor kihívásai közepette egyértelműen kimutatható
Kiss Ilona alkotásain a művészet világképteremtő energiája. Esztétikai fogalmakkal szólva: a szépség megmutatása, a fenséges megjelenítése vagy a rejtett tartalom kifejezése egy irányba tart művein. Nyilvánvalóan közelébe akar kerülni annak a dolognak, ami a világot élteti. Grafikusként kezdte munkásságát számos könyvborító és illusztráció tanúskodik erről. Európai rangú könyvművészeti oeuvre-ot hozott létre. Objektjei a világ legjelentősebb múzeumaiban leltek otthonra. Ennek a műfajnak a közkinccsé tételében évtizedeken át fáradozott. Most három kompozíciója, három szegmensben mutatja meg művészi üzenetét, a női mibenlét sajátos karakterét. Matróna című képe díjat nyer a Reformáció 500 éve pályázaton. Ezen az alkotásán az önportréja mellett olyan tárgyakat installál, amely alapján a valóság több rétege tárul fel előttünk.
Kovács Johanna papírra és különböző anyagokba vetett gondolatai, minden időben nyomatékul szolgálnak egy helyzet, egy érzés, egy állapot kifejeződéséhez. Legyen az szerelmet vagy eszmét valló vagy azt éppen „elbocsátó szép üzenet”, egy fontos vagy valamikor fontossá váló dokumentum az emberiség kollektív emlékezetéből, amelyet itt és most nevezzünk történelemnek. Az ember mindennemű cselekvésében fontos szerepet kap a rítus. Anyaggal, különféle technológiákkal foglalkozó művész számára ez különösen fontos, hiszen a munkája során elkészült, valóságban is tapintható lenyomatai, elsőként önmagában, az alkotóban vetül vissza. S az út, maga a rítus. Kovács Johanna munkái, rajzai, festményei, relief-képei, a papír térbe forduló „gyötrelmei”, hogy egy tavalyi kiállítását idézzem, befejezetlen mondatok, hiszen valamennyiünk mondatai is azok. Befejezetlenek, mert hát, hol van vége egy gondolatnak? Tobzódás. Ahogyan például a zenében a csend keretezi a hangzást (vagy éppen fordítva), a festészetben a tárgyi tobzódás, vagy a színek erős, hangsúlyos jelenléte feloldódik az üresség mellérendelésével. És Kovács Johanna ezt nagyon magas szinten, ördögi leleménnyel alkalmazza.
Nyári Annamária Ildikó textilszakon végzett a főiskolán, ebből következően különös és szoros kapcsolata van az anyaggal és az azt sokféleképpen használó technikákkal, technológiákkal, amelyek rendet, fegyelmezettséget és nagyon sok alázatot követelnek meg az alkotótól. Pedagógiai tevékenysége során ez tovább finomodik az érzékenység felmutatásával és ösztönzésével. Itt látható munkáin nagy szerepet kap a rajzosság, a figuralitás, egyáltalán a konkrétság és ezek által az a narratíva, amely fókuszba állítja itt és most a nő különféle ősi, de némileg mindig, ám lényegileg nem változó szerepeit.
Aki anyaggal dolgozik, célja az anyag legtökéletesebb állapotát megragadni és azt megjeleníteni. És ebben az értelemben munkálkodó, reneszánsz ember.
„Az emberi természet olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt”.
Seneca szavai ezek.
Nem új keletűek, ám üzenete folytonos. És Ildikó igyekszik ennek az elmúló világnak itt maradást biztosítani.
Belső, lelki rezdüléseit az alkotásai létezésén keresztül engedi láttatni Simon Tímea. Képein minden mozdulatnak, minden gesztusnak súlya van és mind egy-egy átélt élmény lelki feldolgozása révén került a kompozícióba. Életünk tört mozaikjait nem történetként meséli el, hanem hangulatokat idéz. Megjelennek emberi alakok is képein, de nem a látott naturális valójukban, hanem különös szituációkban találva magukat. Az sem derül ki sok esetben, hogy nő vagy férfi az ábrázolt figura, de nem is lényeges, hiszen a kontextus a fontos. Az önkifejezés minden munkájáról sugárzik már az alkotás folyamata is életigenlésről tanúskodik. Sokszor húsz réteget is felrak a műre, míg nem érzi elemelkedettnek, befejezettnek a képet, míg nem érzi a mozgás és nyugalom összhangját, harmóniáját. Ezzel a művészi szabadsággal, gondossággal és fegyelemmel áll minden opusz megalkotásához.
Zoltai Bea festészete, erős kultúrköri kötődésekre épül. Volt idő, amikor a lányok-asszonyok szinte kötelezően folytattak olyan tevékenységet, mint hímzés, szövés, varrás, zenetanulás, versolvasás, konyhaművészet. Volt ilyen… Ezek – többnyire – ki is jelölték egy lány, egy nő életútjainak főbb irányait. A párna. Egy tárgy, amely önmagában hordozza az otthon, a családi lét hangulatát, tereket jelölve ki, bensőséges érzelmeket ébresztve bennünk, megidézve az érintést, amely a keresztény kultúrában nem elválasztható a teremtéstől, a Világ kusza és bonyolult szövedékén keresztül megjelenő érintésektől.
Zoltai Bea festészetében nagyon fontos a kollázs szerepe, mert a befogadó számárára még hitelesebbé tesz valamit, ami létezik, hiszen van: a fotók beemelése által. Mert ma még a fotót, talán, még mindig nem eléggé indokolatlanul valóságosabbnak, dokumentatívabbnak gondoljuk a megfestett vagy megrajzolt világnál. Minden ember, valamilyen módon arra törekszik, hogy kiteljesedjék önmagában, egyfajta megtisztulás által. Egy művész számára ez a napi gyakorlatot jelenti az alkotói folyamatban, amelyek feltárhatják azt is, hogy létezésünknek vajon célja vagy értelme van-e?
2025. szeptember
Arnóti András
képzőművész,
a csoport megálmodója
