A magyar vármegyerendszer Európa egyik legrégebbi, szinte megszakítás nélkül fennálló közigazgatási rendszere. Bár a mögöttünk hagyott ezer évben több változáson is keresztül ment, de alapgondolata, vagyis az ország területi egységekre tagolása és a helyi igazgatás hozzárendelése – napjainkig megmaradt. A vármegyék története egyben a magyar állam, a magyar államiság fejlődésének története is.
A vármegyerendszer létrehozása első uralkodónkhoz, Szent István királyhoz kötődik. István felismerte, hogy az általa létrehozott keresztény királyság nem működhet a törzsi berendezkedés szerint. Létre kellett tehát hozni egy olyan közigazgatási rendszert, ami biztosítja a király hatalmát és az ország működését, vagyis beszedi az ehhez szükséges adókat, hadsereg szervezésével és fenntartásával megteremti a biztonságot, az ítélkezési joggal megadja a jogállami formákat és biztosítja a közrendet.
Ennek érdekében az ország stratégiai pontjain királyi várakat építtetett vagy birtokba vette a már meglévőket. E várak, mint igazgatási központok köré szerveződtek a felügyeleti területek, azaz a vármegyék (comitatus).
A vármegyék élén az ispánok álltak. Az ispán a király képviselője volt, egyszemélyben a vármegye bírója, katonai parancsnoka, adószedésért felelős közigazgatási vezetője. Az ispánt az uralkodó nevezte ki, és bármikor le is válthatta. Ezzel a király biztosította, hogy hatalma az egész országban – még a legtávolabbi területeken is – érvényesüljön.
Az évezred első két századában szinte minden föld királyi tulajdonban volt. A vármegyék feladatai közé tartozott a királyi javadalmak kezelése, működtetése: hadsereg kiállítása, az utak és hidak felügyelete, a bíráskodás, a királyi jövedelmek kezelése, vámok beszedése.
A várhoz hatalmas birtokok tartoztak. A várnépek művelték a földeket, kézművesként dolgoztak, biztosítva a vár a működését. A várjobbágyok katonai szolgálatot teljesítettek.
Ez volt az úgynevezett királyi vármegyerendszer, amely XI-XII. században a fénykorát élte.
A XIII. századra fokozatos átalakulások zajlottak. II. András nagyszámú királyi birtokot adományozott a nemességnek, így az 1200-as évekre megváltoztak a birtokviszonyok. Csökkent a királyi birtok nagysága, emiatt meggyengült a várak gazdasági háttere, és megerősödött a köznemesség.
Ezeket a változásokat, azaz a nemesi jogok erősödését az 1222-ben kiadott Aranybulla erősítette meg. Ennek nyomán a vármegye a királyi hivatal feladatai mellett fokozatosan a helyi nemesség érdekeit is képviselte. Ezzel létrejött a nemesi vármegyerendszer, amely a magyar alkotmányosság egyik legfontosabb intézményévé vált. A vármegye élén továbbra is a király által kinevezett főispán állt, de a tényleges irányítást azonban egyre inkább az alispán végezte. Amíg a főispánt továbbra is a király jelölte, az alispánt a vármegye nemessége választotta.
A vármegye ezzel részben önkormányzattá vált. Legfontosabb szerve a közgyűlés volt, ami a magyar politikai élet fontos fórumát jelentette: törvényeket hirdettek ki, követeket választottak, bíráskodtak, helyi rendeleteket alkottak. A nemesi vármegyerendszer egészen a XVIII. századig működött.
A török hódoltság kora
A török hódoltság idején, a XVI-XVII. században az ország három részre szakadt, a vármegyék azonban nem tűntek el. A megszállt területeken sok megye ideiglenes székhelyre költözött és tovább működött, amivel őrizte a jogfolytonosságot. Ez biztosította, hogy a Magyar Királyság intézményrendszere, a magyar vármegye rendszer a hódoltság évszázadai alatt is fennmaradt.
II. József, a „kalapos király”
A Habsburg-kor alatt a bécsi udvar többször próbálta csökkenteni a vármegyék önállóságát, különösen II. József idején. A „kalapos király”, aki nem koronáztatta meg magát, így mentesült elődei kötöttségeitől és a rendek egyezségei alól, vagyis nem kellett garantálnia a rendi szervezetek, jogok megmaradását. Ezzel a lehetőséggel élve átszervezte a közigazgatást. A vármegyerendszer autonómiáját teljesen felszámolta, és az országot 10 közigazgatási kerületre osztotta, megszüntetve a hagyományos vármegyei határokat és a rendi önkormányzatot. Az alispánokat, szolgabírókat és a tisztviselőket nem a nemesség választotta többé, hanem a bécsi kormányzat nevezte ki, a kerületek élére pedig a központból kinevezett biztosok kerültek. A hivatalos nyelv a latin helyett a német lett, így a közigazgatásban csak németül tudó személyek viselhettek hivatalt. Ezek a reformok a birodalmi egységesítést, a hatalom központosítását és a nemesi adómentesség eltörlését, valamint a nemzeti tudat megtörését szolgálták.
Végül II. József halálos ágyán, 1790-ben – a Mária Terézia alatti rendeletek kivételével – minden reformját, így a kerületi közigazgatást is visszavonta, amivel visszaállt a régi rend és az ősi a vármegyerendszer ismét megerősödött.
A reformkorban újra nagy jelentőséget kaptak a vármegyék, hiszen közgyűlésük a kor politikai vitáinak egyik fő színtere volt. Itt lépett színre és bontakozott ki politikai támogatottsága a reformkor nagyjainak, Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak és társainak. A pozsonyi országgyűlésre is itt választották és innen küldték a követeket. A korszak több kutatója szerint a vármegye közgyűlései a reformkori politika iskolái voltak.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ismét változásokat hozott a vármegyék életébe.
Az áprilisi törvények megszüntették a nemesi kiváltságokat. Ezzel a vármegyék modern közigazgatási egységekké váltak, elvesztették rendi jellegüket. Minden ott élő lakos a vármegye részévé lett.
A Habsburgok korának 1867–1918 közötti, dualizmusnak nevezett időszakát a vármegyerendszer klasszikus korszakának is nevezhetnénk. 1886-ra kialakult a modern közigazgatási rendszer: a 63 működő vármegye mellett, Fiume külön közigazgatási egységet alkotott. A vármegye élén továbbra is a főispán állt, a napi ügyeket az alispán intézte. Ez a rendszer egészen Trianonig fennmaradt és látta el a feladatát.
május 1-i ünnepségén
Fortepan/ Kieselbach Galéria
Az első világháborúút követő Tanácsköztársaság alatt a vármegyerendszer ugyan formálisan fennmaradt, de tartalmilag teljesen átalakult. Az 1919. június 23-i alkotmány ideiglenesen meghagyta a régi kereteket, de a vármegyei autonómiát megszüntették. A közigazgatást átalakították, a hatalmat helyi szinten a forradalmi direktóriumok vették át és gyakorolták. A tradicionális tisztviselőket felváltották a helyi munkás-, katona- és paraszttanácsok, valamint a teljhatalommal bíró direktóriumok. Minden döntést Budapestről, a Forradalmi Kormányzótanácstól diktáltak. A helyi gazdaság irányítását és az ingatlanok birtokbavételét a direktóriumok hajtották végre. Feladatuk volt a lakosság élelmezése és a Vörös Hadsereg ellátása.
A „dicsőséges 133 nap” után az ország helyreállítását a trianoni diktátum határozta meg. 1920-ban Magyarország területének kétharmadát elveszítette, a magyar anyanyelvű lakosok egyharmada került az utódállamokba. Számos történelmi vármegye kettészakadt, vagy teljesen az új határokon kívülre került. Átmeneti megoldásként 1923-ban létrejöttek az úgynevezett közigazgatásilag egyelőre egyesített (k.e.e.) vármegyék: Borsod, Gömör és Kishont k.e.e. vármegye, Csanád, Arad és Torontál k.e.e. vármegye, Győr, Moson és Pozsony k.e.e. vármegye, Komárom és Esztergom k.e.e. vármegye, Nógrád és Hont k.e.e. vármegye, Szabolcs és Ung k.e.e. vármegye és Szatmár, Ugocsa és Bereg k.e.e. vármegye.
és Teleki Pál miniszterelnök az 1930-as években
Fortepan /Berkó Pál
Az úgynevezett Horthy-korszakban a vármegyék élén álló főispánt a kormányzó (a belügyminiszter előterjesztésére) nevezte ki. A főispán volt a kormány politikájának helyi képviselője, aki felügyelte a vármegyei önkormányzat működését, és széles körű feloszlatási, valamint ellenőrzési joggal bírt. Az alispán, aki a vármegyei közigazgatás tényleges, hivatásos vezetője volt, a főjegyző és a többi megyei tisztviselő hivatalosan a törvényhatósági bizottság (a megyei képviselő-testület) választásával nyerte el tisztségét, az 1929. évi XXX. törvénycikk (a közigazgatás rendezése) keretei között. Bár formálisan megmaradt a választás, a törvényhatósági bizottságok összetételét úgy alakították ki (például a virilisek – a legtöbb adót fizetők – és a kormánypárti elemek erős súlyával), hogy a kormányzat szinte biztosítani tudta a saját preferált jelöltjeinek megválasztását. A belügyminiszternek és a főispánnak komoly jogköre volt a tisztviselők fegyelmi felügyeletére, áthelyezésére és a választások jóváhagyására.
A második világháború után , a koalíciós években (1945–1948) az Ideiglenes Nemzeti Kormány még visszaállította a demokratikusabb helyi önkormányzati elemeket. az 1948-ban bekövetkezett kommunista fordulat után a diktatúrát kiépítő újhatalom 1949-ben új alkotmányt írt, majd szovjet mintára létrehozta a tanácsrendszert, megtagadva ezzel az ezeréves állami hagyományokat.
A hivatalos elnevezésből eltűnt a vármegye szó, a főispáni-alispáni-szolgabírói tisztségeket véglegesen eltörölték. Egyszerűen megye lett a hivatalos név, majd 1950-ben jelentősen átrajzolták a megyék határait is. Az új tanácsrendszerben a megyék már nem önkormányzati jellegűek voltak, hanem erősen központi irányítás alatt álltak, egészen 1990-ig.
A rendszerváltozás után, 1990-ben visszatért a helyi önkormányzatiság. A megyék ismét választott közgyűléssel rendelkeztek, bár jóval kisebb önállósággal, mint a történelmi nemesi vármegyék. Létrehozták az önkormányzati rendszert, megyei és települési önkormányzatok jöttek létre. A települési önkormányzatokat a képviselő-testület élén álló választott polgármester (a fővárost főpolgármester) irányította, a megyéket a megyei közgyűlés választott elnöke.
2023. január 1-jétől Magyarország hivatalosan ismét a vármegye elnevezést használta. A törvény azonban csak jelképesen állította vissza az elnevezést, ezzel utalva és felvállalva az ezredéves állami hagyományokat, egyúttal kifejezve a demokráciát felszámoló diktatórikus rendszer illegimitását ezek történelmi folytonosságában.
Az új vármegyékben a megyei kormánymegbízottak hivatalos címe ismét főispán lett, de maga a közigazgatási rendszer működése azonban lényegében nem változott, elsősorban csak a történelmi elnevezések tértek vissza.
A 2026-os választások után az új parlament a kormány javaslatára megszűntette a történelmi vármegye nevet, és visszaállította a kommunista diktatúra által bevezetett megye elnevezést, ki nem mondottan vállalva ezzel az elvi folytonosságot a rendszerváltozáskor letűnt diktatórikus rezsimekkel.
A vármegyék történeti áttekintéséből látni, hogy az államalapítás óta a kommunista diktatúrák és a jelenlegi, velük hasonló felfogású hatalmat gyakorló politikai többség, előtte pedig az abszolutista II. József, a kalapos király támadta és változtatta meg a Szent István király örökségét jelentő vármegyerendszert.
Bár utóbbi a halálos ágyán visszavonta rendeleteit.
