Kovács Mihályné, Rózsi minden évben november elsejére ütemezte be az ünnepélyes temetőlátogatást, ami az ő esetében férje sírjának felkeresését jelentette – a többi rokon messze a Nyírségben nyugodott, ahová ő egyedül már csak nagyritkán jutott el. Most is indulásra készülődve rendezgette haját a fémtüskés kefével, de a vékony, erőtlen ősz szálak már nem igazán igyekeztek felvenni az elképzelt formát. Megint ritkább lett a hajam – állapította meg bosszúsan -, hiábavaló itt minden hajcsepp és balzsam. Beletörődve a megváltoztathatatlanba, fekete kötött sapkát húzott föl, eligazgatta, majd nyakába kötötte az ezüst-fekete mintákkal megfestett, ünneplő selyemsálját. Némi elégedettséggel nézett a tükörbe, így biztosan nem fogják megszólni ismerős temetőlátogató sorstársai – ez nagyon fontos volt számára.
Év közben úgy kéthavonta járt férje sírjához, aki tíz éve hunyt el. Közös életükben különös pár voltak, annyi bizonyos. Az asszony már fiatalon is gömbölyded, mozgékony menyecske volt, míg férje nyúlánk, jó kiállású legény, aki nem egy, hanem két lány szívét is komolyan megdobogtatta a faluban. Rózsi hamar leszámolt a konkurenciával, és Mihályt kezdettől olyan szigorú felügyelet alá vonta, hogy annak nem sok lehetősége nyílt a kalandozásra. Egyébként is az asszony lett az úr otthon, amit kimondott – punktum -, az ellen a férfi legfeljebb csöndes morgolódással tiltakozhatott. A kívülállók nem is értették igazán, miért tűri el ez a stramm ember a basáskodást, de a férfinek valószínűleg elég volt a rendezett otthon, a tiszta ruha, valamint a mindig időben az asztalon gőzölgő étel, és ezekben bizony a felesége verhetetlen volt. Háztartásbeliként volt is ideje rá, leszámítva a három gyerek – két lány és egy fiú – nevelésével járó bajmolódást. Rózsi is elégedett lehetett a férjével, hiszen a fizetését, az elszámolással együtt, mindig fillérre hazaadta, és a néhány forintnyi zsebpénzen kívül anyagi igényei nem voltak. Amit a felesége viszont állandóan a szemére hányt, az az élhetetlensége volt – legalábbis szerinte a férfi nem képes észrevenni a lehetőségeket, amíg mások ügyeskednek, és mindenből pénzt tudnak csinálni, addig ő mindig elszalajtja a kedvező alkalmat. Talán a folytonos zsörtölődéstől való menekülés vezette a férjét arra az elhatározásra, hogy a szerény családi ház kertjének végében álló, sufniként használt építményben kis műhelyt nyisson. Ez amúgy is kapcsolódott eredeti foglalkozásához, ami géplakatos volt. Attól kezdve munkanapokon, amikor a közeli kisvárosban lévő gyárból hazaérkezett a munkásvonattal, megebédelt és már „menekült” is az apró kócerájba háztartási eszközöket, kisgépeket bütykölni, reparálni. Így szálltak el mellettük – szinte észrevétlenül – az évek, évtizedek.
Egyszer aztán férjének kezét megtámadta valamilyen kórság, különösebb előzmények nélkül megduzzadtak, fájdalmassá váltak ízületei, lehetetlenné téve ezzel a kéziszerszámok használatát. Mivel már amúgy is túl volt a korhatáron, ráadásul a szíve is rendetlenkedett, nyugdíjazták. Ekkor már csak kettesben éltek, és ez az új helyzet egyáltalán nem kedvezett együttélésüknek. Rózsinak nagyon útban lett a férje, akitől nem tudott úgy mozogni, intézkedni birodalmában, a lakásban, mint régen. Ha este tévézett, akkor rászólt, hogy miért nem fekszik már le, ha újságot olvasott, akkor gyorsan elküldte boltba, ahol bizony Mihály nem egy háziasszony rátermettségével végezte el a bevásárlást. Otthon persze megkapta a beosztását: olyan ügyetlen, hogy még ezt sem lehet rábízni. Nem csoda, hogy Kovács Mihály hamar belefáradt a nyugdíjas létbe, és egy esős hétköznapon hirtelen és váratlanul meghalt. Felesége gyorsan beletanult az özvegyi szerepbe, a szomszédoknak és ismerősöknek vigasztalhatatlan szomorúsággal mesélte, hogy milyen nagyszerű embert veszített el, és most már mi lesz ővele, így egyedül. A temetés is az általa elképzelt forgatókönyv szerint zajlott, csupán egy kellemetlensége adódott: A gyászjelentés szövegéből a gyerekek nyomására kitörölték a „..boldog házasságának negyvenedik évében” kifejezést. Ezen kissé megbántódott, de aztán gyorsan napirendre tért felette.
Rózsi már éppen a kabátjáért nyúlt, amikor a bejárati ajtó kisablakán kitekintve meglátta, hogy egy ezüstszínű autó állt meg a ház előtt, és a belőle kiszálló jól öltözött férfi már a kapun lévő névtáblát olvassa. Nem várta meg a csengetést, hanem a kabátot a hátára borítva elindult a kapu felé.
– Jó napot kívánok, Szilágyi István vagyok, és Kovács Mihályt keresem – mondta az ismeretlen, cseppnyi idegen akcentussal a hangjában.
– A férjem már több évvel ezelőtt elhunyt – jött a meglepett válasz a kapu drótrácsán keresztül -, megkérdezhetem, hogy milyen ügyben keresi őt?
– A múlt héten érkeztem Kanadából és édesanyám végakaratát szerettem volna teljesíteni ezzel a látogatással.
– De hát miről van szó? – kérdezte az asszony, akinek feltámadó kíváncsisága legyőzte bizalmatlanságát, és a már megnyitott kapuban állva folytatták a diskurzust.
– Szívesen elmondom, bár kicsit régről kell kezdenem – mondta a férfi, és belevágott. Ezerkilencszázötvenben – egy éves koromban – édesapámat elhurcolta az ÁVH, s mint utólag megtudtuk a recski munkatáborba került, ahol indoklás és bírósági ítélet nélkül tartották fogva. Ebben a helyzetben édesanyámnak kellett eltartania a nálam egy évvel idősebb bátyámat és engem. Emberpróbáló dolog volt, és bizony hamar megismertük a nélkülözést. Kis idő elteltével az egyik nap újságpapírba tekert pénzt találtunk a kertkapura szerelt levelesládánkban, aztán három-négy hét múlva megismétlődött a dolog, majd szinte havi rendszerességgel érkezett egy ilyen adomány. Anyuka előbb megijedt a dologtól, nem is mert hozzányúlni, aztán a kényszer mégis rávitte. Nem voltak nagy összegek ezek, de elég volt egy-két heti kenyérre, vagy néhány liternyi kannás tejre, esetleg egy szalonnadarabra, ami nagy hozzájárulás volt a család élelmezéséhez. El is neveztük angyalpénznek, és édesanyánk a lelkünkre kötötte, hogy senkinek se beszéljünk róla, nehogy bajba kerüljünk mi, vagy az ismeretlen adakozó. Így ment ez ’56 őszéig, a forradalomig, amikor megtudtuk, hogy a bántalmazások és a rossz körülmények miatt édesapánk 1953 elején a táborban elhunyt, és ismeretlen helyen van eltemetve. Úgy éreztük, hogy így már nincs ami idekössön bennünket, és a megnyíló határon keresztül Bécsbe mentünk, majd később ismerősök segítségével Montrealban telepedtünk le.
Az asszony kissé értetlenül hallgatta a történetet, és fel nem foghatta, hogy mi az ő szerepük az elmondottakban. Meg is kérdezte: – De mi köze van mindehhez a férjemnek? – Most térek rá – folytatta a férfi. Néhány éve egykori szomszédunk látogatásra érkezett Kanadába, és hozzájutva a címünkhöz, minket is felkeresett. Esti borozgatás közben felelevenítettük az otthoni édes-bús emlékeket, többek között elmeséltük neki az angyalpénz történetét is. Ekkor legnagyobb megdöbbenésünkre azt mondta, hogy neki valószínűleg sikerült beazonosítani az angyal személyét: Kovács Mihály, az Ön férje volt az, akivel együtt járt egykor az ipariskolába. Egyik hajnalban felismerte őt, ahogy a vonathoz igyekezve levágta a sarkot, és valamit matatott a levelesünknél. Rá is kérdezett később Mihályra, hogy mi dolga volt a Muskátli utcában, de ő élénken tiltakozott, ezért nem is forszírozta tovább az ügyet. Egykori szomszédunk néhányszor látta még a házunk közelében – mindig hajnalban, de már nem tulajdonított jelentőséget a dolognak. – Ekkor édesanyámon volt a meglepődés sora – folytatta a látogató -, Kovács Mihályt ugyanis jól ismerte, Recsken elhunyt édesapánk munkatársa volt egykoron. Így zárult be a kőr, a történelmi társasjáték eddig ismeretlen főszereplője lelepleződött.
– Édesanyámnak már nem volt lehetősége hazajönni Kanadából, hogy háláját kifejezze – zárta le az események krónikáját a vendég -, ezért engem kért meg, hogy feltétlenül szorítsam meg annak az embernek a kezét, aki ilyen önzetlenül segített rajtunk, elárvultakon. Mivel ő már nem él, engedje meg, hogy önnek fejezzem ki hálánkat! – és a nő kezét megcsókolva, elköszönt:
– Isten fizesse meg jóságukat!
Az asszony döbbenten nézte, ahogy a látogató elhajt a kocsival, fejében meglepetés, hitetlenség és büszkeség érzése kavargott. Ugyanakkor némi bosszúságot is érzett, hogy volt a férje életének olyan rejtett titka, amiről ő nem tudott, amit nem felügyelhetett. Szinte automatikusan rakta be szatyrába a gyufát, az üvegmécseseket és a cserepes krizantémot, valamint a flaska vizet a locsoláshoz. Gondolatai úgy elfoglalták, hogy csak a sírnál tért vissza a valóságba. Kitépte az egy-két kósza gyomot, beültette a halom közepébe a virágot, jól meg is locsolta, s mire meggyújtotta a mécseseket, már teljesen besötétedett. Egyedül volt, csak az öregtemető hátsó sarkánál mozgott még egy-két kései látogató. Levél sem rezdült, a máskor folyton síró-susogó sírkerti fák sötét lombjai néma óriásokként ölelték körül a csendet, míg lent a gyertyák, mécsek gyengéden lüktető lángja lepte el szentjánosbogár-csapatként a sírokat. Lélektisztító pillanat volt. Aztán egy megmagyarázhatatlan belső indíttatásból a sírkő mögé lépett, két karjával átölelte, és zokogva mondta:
– Bocsáss meg! Bocsáss meg … mindenért!
Már hazafelé tartott, amikor néma feloldozásként langyos cseppekkel, lágyan kezdett el szitálni az eső.
