Rónay György József Attila-díjas költő, író, esszéíró, műkritikus, irodalomtörténész több műfajban – költészet, próza, esszé, műfordítás – is maradandót alkotott. Egy sor világhírű művet ültetett át magyarra. Munkásságát a keresztény humanizmus hatotta át. A második világháború után néhány évig parlamenti képviselő is volt. Sokoldalúsága, gazdag életműve mellet mégis oly keveset tudunk róla.
Rónay György, eredeti nevén Morócz György Budapesten született 1913. október 8-án. Középiskolai tanulmányait Gödöllőn végezte, 1931-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Tudományegyegyetem bölcsészkarán végezte, magyar-francia szakon. 1949-ben Szegeden doktorált francia irodalomból és magyar történelemből. 1937-ben a Révai Könyvkiadóhoz került lektornak, 1943-ban Lovass Gyulával, Sőtér Istvánnal és Thurzó Gáborral alapítója és szerkesztője volt az Ezüstkor című folyóiratnak. 1945-től a Vigilia szerkesztőbizottságának tagja, 1969-től 1978-ban bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője. Írásai legsűrűbben a Nyugatban, a Magyar Csillagban, Vigiliában, Ezüstkorban, majd a Magyarokban, Kortársban, Élet és Irodalomban és a Nagyvilágban jelentek meg. 1936-ban Radnóti Kornéliával kötött házasságából született fiuk, Rónay László irodalomtörténész (1937-2018).
Első versei a gödöllői premontrei gimnázium diákjaként jelentek meg a Zászlónk című, fiatal katolikusoknak szóló lapban. A versírásra elsősorban Babits Mihály költészete ösztönözte. A Nyugat harmadik nemzedékének jellegzetes témái szólalnak meg első verseiben, de költői fejlődésére nagy hatást gyakorolt a francia irodalom iránt érzett vonzódása is.
„Katolicizmusa nem hittételek megverselésében mutatkozik meg, hanem közvetve, egy állandóan jelen levő szellemi-művészi erkölcsiség követelményeként áll versei mögött. (…) Intellektuális lírája, (…) gondolati világossága, nyelvének, ritmikájának harmóniája alapján nemzedékének legklasszikusabb ízlésű költője. Még költői technikája is – pl. tiszta rímei – Arany János hagyományának folytatására vallanak.” – áll a Magyar Irodalom története című kiadványban.
Prózaíróként a modern regény több válfajában is elmondta tapasztalatait az emberről, társadalomról. Fiatalkori regényei között akad naturalisztikus falusi társadalom-kép, mint az 1937-ben született Keresztút, melynek megjelenése után támadások pergőtüzébe került, és évekig különböző álneveken írhatott csak tanulmányokat a katolikus lapokban. Található családtörténeti – a kor divatos szavával élve – atmoszféra-regény is, mint az 1941-ben megjelent Fák és gyümölcsök.
Mint esszéíró, alkotói munkái mellett értékelő irodalmárként elsősorban a Nyugat íróiról rajzolt kritikai portrékat. Nemzedéktársaihoz hasonlóan újra meg újra visszatért a második világháború kérdésköréhez, igyekezett választ találni a túlélők felelősségére.
Műfordítóként elsősorban francia, olasz és német írókat fordított, bemutatva az európai líra fontos területeit Michelangelotól, a francia klasszikus költőktől Rimbaud-ig, a német romantikusokig, és kivételesen jelentős munkát végzett a XX. századi modern francia költők ismertetésével.
Rónayban nemcsak az irodalma szakértőjének, hanem megelevenítő korrajzában az építő- és képzőművészeti jelenségek és a költői teremtés közti párhuzamokat felderítő, önálló tudományos gondolkodót is megismerhettük.
Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség későbbi elnöke, egykori tanítványa, így ír a tanár úrról:
„A könyvtárnyi művet létrehozó Rónay György (…) keresztény bölcselete és mélységes vallásos meggyőződése azt igazolja, hogy az istenhit igenis összeegyeztethető a modern világ tapasztalataival és felismeréseivel, s az igaz kereszténység nem a hangzatos jelszavakban található, hanem a gondolkodás őszinte útkeresésében és a mások iránt megnyilvánuló szolidaritásban. Az emberi értelem és a humanista meggyőződés időtlen értékeiben.”
A második világháború elmúltával politikai szerepet vállalt. Az Új Ember, a Magyarok majd a Vigila hasábjain megjelenő írásaiban, valamint vidéki előadásaiban is képviselte nézeteit. Csatlakozott a Barankovics István által vezetett Demokrata Néppárthoz. A párt Világnézeti Akadémiájának előadója, és rendszeres szerkesztője a Hazánk című pártlapnak. Elvállalta a képviselő-jelöltséget is, és az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon a Borsod megyei listáról bekerült az Országgyűlésbe, és parlamenti képviselő volt, egészen a DNP 1949-es betiltásáig. A fenyegető kommunista hatalomátvétel árnyékában az Országházban, a Hazánk című lapban és az Új Emberben is megalkuvás nélkül fejtette ki nézeteit a mindenkit megillető vallásszabadságról, illetve az egyházi iskolák tanításhoz-neveléshez való természetes jogáról. Egyértelműen elutasította az iskolai hitoktatás fakultatívvá tételét, hangsúlyozva, hogy a közvélemény a kötelező hitoktatás mellett van – „s olyan demokráciát akar, amely mint mindenben, ebben is számol a társadalom demokratikus többségével”.
Csűrös Miklós a következőket írja recenziójában Rónay Naplójáról:
„A vallásos élmény számára személyes Isten és személyes ember viszonyát jelenti Ez lesz később is vezérelve, személyesnek és emberinek mutatja a vallásosságot, » az ember jegyese «lesz Istennek, anélkül hogy önnön lényegében megszűnve isteni lényeget kapna.”
Katolicizmus és marxizmus? Rónay számára ez nem dilemma. Elutasítja a transzcendenciaigénnyel nem számoló durva materializmust, az istenhit és Krisztus istenségének hite sohasem inog meg benne. Mégis kétirányú vita és a két irányt egymáshoz közelítő szándék jellemzi állásfoglalását a tolerancia, békülékenység és egyeztető szellemiség jegyében.
1950-51-ben Rónay szorongva figyeli a szerzetesek kitelepítését, de azt is, ’lesz-e elég bölcsesség, önfegyelem és alázatosság főpapjainkban ahhoz, hogy megtegyék azokat a lépéseket, amelyekkel talán még megakadályozhatják a papság végzetes megritkítását s a hitélet nyilvános lehetőségeinek fokozatos megszüntetését?’. A katolikusoknak alkalmazkodniuk kellene a kor újszerű követelményeihez, ne a múlt, hanem a jövő felé forduljanak. 1956-ban vidéken rekedve, elszakadva a világtól rádión hallgatják a híreket a teljes bizonytalanság jellegzetes kérdő mondataival. ’Mi van Pesten? Forradalom? Ellenforradalom?’ De a szorongó és szorongató gondolatok között felhívja a figyelmet az emberi jellem köpönyegforgatóira is: ’Valaki, aki játszva szolgálta azt a rendszert, amely végső vonaglásában Pestet vérbe borította – íme máris ott sürög a mikrofon körül, itt vagyok, én vagyok az!’. A morális felháborodás hatja át azokat a sorokat is, amelyek a tömeges disszidálásról, a ’szétszóratás napjairól’ keseregnek október végén, illetve december közepén.
Rónay a könyvek embere, az olvasás és a tanulás a meghatározó életformája. Könyv van a kezében, ha feleségével sétál, ha a fia elé megy a pályaudvarra, vagy amikor a hűvös Balaton-parton pokrócba burkolódzva levegőzik. Irodalommal kapcsolatos elvei közül emeljük ki elsőül azt, hogy ’minden magyarázatnál többet ér: olvasni’. Olvasói megszállottsága Babitséval, Halász Gáboréval, Szerb Antaléval vetekszik, Kedvenc középkorától kezdve Balassin, a XVIII. és XIX. századon át a Nyugat nagy nemzedékéig mindenkit végigolvasott és jellemzett.
Rónay Naplója olyan breviáriumként forgatható, amelyből a művelődéstörténeti tanulságokon, a szellemi önéletrajzon lapról lapra átcsillan a keresztény humanizmus világnézete: ’Hit a túlvilágban: igen. Mi a halál annak, aki hisz a túlvilágban, hivatalból? De mit ér a hit szeretet nélkül?’
Ha nem is a teljesség igényével, de a néhány idézettel sikerült olvasóink érdeklődését felkelteni a magyar katolikus irodalom egyik legjelentősebb alakja iránt. Sorainkat a Magyar Kurír „Az ismeretlen Rónay György” című kötet, bemutató soraival zárjuk.
„Rónay György vizsgálódásainak középpontjában az Isten által teremtett ember állt, akit a maga teljességében, testi-lelki egységében szemlélt. Az ember személyiség volta pedig azt jelenti: ’az ember Isten-alkotta, szabad akarattal és értelemmel felruházott, szabadságra született lény; értelme képessé teszi a jónak és az igazságosnak megismerésére; szabad akarata képessé teszi arra, hogy a megismert jóra és igazságra törekedjék.’ Minden egyes ember ’személyében felelős valamennyi felebarátja emberi jogaiért és javaiért.’ Ha ezt a felelősséget elhárítja magától, vagy csak a maga individuumának gátlástalan kiteljesítésére törekszik, ’megsérti Isten teremtő tervét, meggyalázza felebarátjában az Isten-alkotta személyiségét, Isten képmását: nem keresztény, hanem pogány módra jár el.’ Ám az ember Isten alkotta voltából – abból, hogy Isten halhatatlan lelket lehelt belé – az is következik, hogy az evilágit – legyen az akár szellemi, akár anyagi érték – nem tekinti végső célnak. Személyiségének legfőbb méltósága, hogy ’emberi hivatása mellett isteni hivatása van a halandó emberségében, halhatatlan lelkével képes ama halhatatlan, abszolút értékekben részesedni, amelyeknek forrása, legfőbb teljessége Isten’.
Rónay György szerint a keresztények mindenkori küldetése nem az ’ország’ helyreállítására szól, hanem a világ megszentelésére, és az ehhez adott ’hatalom’ ’nem az uralomé, hanem a szereteté.’ Az ő élete és munkássága pedig bizonyosság arra, hogy halk szóval is kiállhat valaki az igazság mellett, ha rendelkezik a kősziklára épült hit szilárdságával, s az ezzel párosuló magasfokú erkölcsiséggel, mely a kegyelem erejével képes legyőzni mindenfajta földi kísértést.”
összeollózta Gáll Sándor
Rónay György
A KISDUNA HARASZTINÁLEzen a vízen vitt át az apám.
Gyerek voltam, négy esztendős talán.
Hátán ültem. Féltem. Fogtam a vállát,
és így gázolt velem a Kisdunán át.Óriás volt. S a víz: akár a tenger!
Szemközt vártak a nyárfák a szigettel.
Egy gólyapár úszott kerengve, lassan –
emlékszem – a lágy nyári alkonyatban.Hány éve is már, hogy nem voltam erre?
Bizony lassan több mint négy évtizedje.
S most, hogy kinézek a falura, meglep,
minden, minden mennyivel kicsinyebb lett.A Duna is: egy vékony kis szalag.
Simogatja a parti nádakat,
csónakot ringat, s azt hiszem, nem ér itt
az egész folyó legföljebb derékig.Azóta hányszor nagyobb folyamokban
kellett küszködnöm magamra hagyottan.
s még többször úgy, hogy a nálam is gyengébb
tőlem várta, hogy karjaim kimentsék!Sodort a nagy víz, örvénylett az árja,
s én kapaszkodtam volna az apámba,
csakhogy hol volt már! De úgy bíztak bennem,
hogy ki kellett a partra verekednem.S most nézem, nézem ezt a Kisdunát:
hátha az a nagy víz is, odaát
csak ennyi lesz majd: enyhe fény alatt
egy ezüstösen csillámló szalag;gólyák húznak szelíden át felette,
letelepszenek szemközt egy szigetre,
s a nyárfák alól, úgy, mint hajdanán,
mosolyogva integet az apám.