A fekete Volga nagy lendülettel kanyarodott a járdaszegélyhez, majd csikorgó kerekekkel megállt. A vezető melletti ülésről erőteljesen kopaszodó, köpcös ember ugrott ki, és kíméletlen mozdulattal bevágva maga mögött a kocsi ajtaját, lendületes léptekkel indult a kapuhoz. Láttára a bejáratnál posztoló két rendőr feszes vigyázzba vágta magát és tisztelgett, de az ügyet sem vetve rájuk belépett a házba. A harmincas években felhúzott épület még magán hordozta a valamikori polgári igényesség nyomait, és egy-két eltévedt golyó nyomát leszámítva, az 56’-os harcok sem okoztak jelentős károsodást benne. A lakás, az előírásoknak megfelelően, nem a szabad rálátást biztosító főlépcsőházból, hanem a magas földszinten balra elágazó rövid oldalfolyosóról nyílt.
Az ajtóhoz érve a férfi gyorsan körbepillantott, majd kopogás nélkül benyitott. Az előszoba sarkában három civil ruhás nyomozó állt, onnan figyelték a belső helyiségekben sürgő-forgó, védőruhás embereket. Egyikük azonnal az érkező elé lépett, és jelentésbe kezdett:
– Alezredes elvtársnak jelentem..! – de az nem várta meg, amíg befejezi a mondatot, hanem indulatosan közbevágott: – Barmok! Hogy történhetett ez meg?! És miért nem működött a hangrögzítő? Aztán a helyszínelők vezetőjéhez fordult, aki időközben kilépett a szobából, és meghallgatta részletes beszámolóját.
– Most már bemehetek? – kérdezte végül türelmetlenkedve az alezredes, s az igenlő választ hallva, belépett a nappaliba. A szoba berendezése hűen tükrözte a közízlést: a fal mellett varia szekrénysor, vitrin részének elhúzható üvege mögött négy-öt színes kötésű könyv a Világirodalom Remekei sorozatból; középen politúrozott asztal, horgolt terítővel letakarva, rajta írógép és telefon, valamint műanyagvázában színes művirág; a sarokban háromszögletű dohányzóasztal, üveg hamutartóval, mellette két, fakarfás fotel. A hálószobába vezető ajtónyílásból már jól látható volt az áldozat, a 40 éves operatív tiszt teste. Arccal lefelé fordulva feküdt a heverő előtti subaszőnyegen, egyik keze vállmagasságban, a másik a teste mellett – mintha csak aludna. Egyedül a szőnyeg fehér szálait fejtájékon átszínező nagy, sötétvörös folt tanúskodott a tragikus végről, meg a test mellett heverő, vérfoltos szék. „Kár érte, sokra vihette volna, ha higgadtabb és megfontoltabb” – morfondírozott fejét csóválva az alezredes – „gyilkosával pedig példát fogunk statuálni!”
– Gondoskodjanak a tetem éjszakai órákban történő elszállításáról, aztán küldjenek takarítókat és festőket a lakásba! – adta ki a végső utasításokat a nyomozóknak – Ja, és kezdeményezni kell az ingatlan törlését is a konspirált lakások listájáról! Aztán zárt ajtó mögött hosszasan telefonált, majd elment.
A fiú űzött vadként menekült, a várost a teljes lezárást megelőző pillanatokban még el tudta hagyni, bár már látta, ahogy megjelennek az utcán a megerősített, háromtagú géppisztolyos járőrök: egy rendőr, egy katona és egy munkásőr. Az 1-es úton nagy kockázatot vállalva lestoppolt egy motorkerékpárt, amelynek oldalkocsija krumpliszsákokkal volt telerakva. A Pannónia vezetőjének azt mondta, hogy diák, és a szüleihez igyekszik Almásfüzitőre. Odaérve, már nem mert járműre szállni, hanem gyalog folytatta útját Komárom felé. Hirtelen ötlettől vezérelve az egyik ház bekerítetlen udvaráról elemelt egy kötélen száradó kifakult munkásruhát, később jelmezét kiegészítette az útszéli árokban talált horpadt vízhordó kantával, amit egy fűcsomóval kissé letisztogatott. Így átöltözve jutott Ács térségébe, ahol éjszakára egy vasút menti líceum bokorba húzódott. Sokszor felriadva, nyugtalanul, de nem eredménytelenül töltötte az éjszakát: megszületett fejében az életmentő gondolat, hogyan juthat át a határon. Észlelte, hogy nem messze tőle, az állomás bejárati jelzőjének piros fénye több éjszakai tehervonatot is megállított, melyeket aztán a zöld jelzésre az amerikaiaktól megörökölt 411-es gőzmozdonyok csak lassan, hangos zihálással tudtak ismét mozgásba lendíteni. Rövid tépelődés után eldöntötte, hogy így fog próbálkozni. Másnap éjjel, zsebében néhány hullott almával, felkapaszkodott egy határátlépési bárcával ellátott, alacsony oldalfalas vagonba, ami egy leponyvázott mezőgazdasági erőgépet szállított. A szorosan rögzített borító egyik nyílásán sikerült átpréselnie magát, majd egy nagyobb méretű tartozék alá bebújva elhelyezkedett. Remélte, ha be is világítanak a határnál a ponyva alá, nem veszik észre. Szűk menedékében a fáradtságtól kimerülve, de az átélt izgalmak hatására zsibongó aggyal gondolta végig, hogyan jutott idáig.
Zűrös családi körülmények között töltötte gyermekkorát, így számára igazi megváltást jelentett, hogy állami gondozásba került. A felső tagozatot már a Fóti Gyermekvárosban végezte, ahol igazi otthonra talált. Itt kezdett el komolyan sportolni is, és mire szakmunkásként végzett, és saját lábára állt, birkózásban már korosztályos válogatott volt. Barátnőjét is Fóton ismerte meg, mindketten komolyan takarékoskodva készültek az eljövendő esküvőre. Kálváriája akkor kezdődött, amikor sportolóként – ebben a körben megszokott és hallgatólagosan elfogadott módon – néhány apróságot a vámosok elől elhallgatva akart behozni az országba. A kazettás magnóról és a bőrzakóról jegyzőkönyv készült, amit néhány nappal később, a BM egyik hivatalos helyiségében elé is tettek. Ráijesztettek, hogy a történtek miatt nem csak a sportkarrierje érhet véget, de még a munkahelyén is komoly kellemetlenségek várhatnak rá. Természetesen elrakhatják az ügy aktáit a fiók mélyére, amennyiben megbánást tanúsít, és velük együttműködve igyekszik jóvátenni bűnét. Mindössze annyit kell tennie, hogy jelentéseket ír sportolótársai külföldi utakon tanúsított viselkedéséről. Mivel makacsul ellenállt, soron kívül behívták katonának az ország legtávolabbi alakulatához, ahol tovább folytatták meggyőzését. Akkor tört meg és írt alá, amikor menyasszonya került célkeresztbe. Ezt követően idő előtt leszerelték, és összekötőt jelöltek ki számára, akivel általában eszpresszókban, vagy egy konspirált lakásban találkozott.
Az operatív tiszt, aki vele foglalkozott, igen ambiciózus, ugyanakkor eléggé türelmetlen ember volt. Amikor a kezdeti jelentéseket túl semmitmondónak találta, a türelmes meggyőzés helyett indokolatlan mértékben alkalmazta a fenyegetést, ami másnál talán eredményes lehetett, de egy keményfejű ember esetében csak a benne növekvő, elfojtott indulatot növelte. Az ominózus napon vitába keveredtek, melynek során a tiszt felállt, elindult valamiért a hátsó szobába, de még az ajtóból visszaszólva a fiú menyasszonyát kezdte emlegetni, sőt provokatív módon félreérhetetlen mozdulattal jelezte, mit fog vele csinálni, ha továbbra is elégedetlen lesz a beszámolókkal. Ekkor szakadt el benne valami, felpattanva elemi felindultsággal ugrott a férfi után, majd egy felkapott székkel, egyetlen fejre mért ütéssel leterítette. Amikor észlelte, hogy áldozata mozdulatlan, kissé kijózanodott, de nem bánta meg tettét. Nem volt választási lehetősége! Mozgástere szinte teljesen megszűnt, élete egyre szűkülő spirálba jutott – teljesen kiszolgáltatva egy láthatatlan, agresszív hatalomnak -, nem akart élni. Talán a helyszínen meg is várta volna, míg érte jönnek, ha nem jut eszébe a lány. Kaphatnak még egy lehetőséget az élettől? Rövid tépelődés után úgy döntött, hogy megjátssza az utolsó esélyt. Csendben elhagyta a lakást, majd gyors menekülésbe kezdett.
A vagon kerekeinek ritmikus hangjára nemsokára mély álomba zuhant, melyből az időnkénti fékezések, megállások nyikorgó, vonyító hangja sem riasztotta fel. Álmában nem élt át összefüggő, értelmes történéseket, inkább csak villanások, képek idéződtek fel agyában tengerről és úszásról, és egy elérhetetlennek látszó apró szigetről.
– Hans! Wollen wir essen gehen? – riasztotta fel kábultságából egy távoli hang, s a ponyva résén betóduló napsugár ismét reménnyel töltötte el szívét.