Bencsik László oldala
A novella mintegy másfél évtizede született, amikor a nyugat-európai polgárok csendes gyarmatosításként elkezdtek a Dunántúlon telkeket, házakat vásárolni. Nem is gondoltuk volna, hogy írja ezt át öt év múlva a migrációs hullám. A mű témája talán mára még aktuálisabbá vált.
Keszi János fáradt léptekkel bandukolt a lovak patái által keményre kitaposott ösvényen, s a lovarda kerítését elhagyva, befordult a falu – többitől némileg távolabb álló – utolsó portája felé. Gyalog ment, elektromos hajtású kis terepjárója éppen szervizben volt. Bár az idő már délutánba hajlott, a ferde sugárban tűző nap még bőséggel szakasztotta róla a vizet. Ingujjával megtörölte homlokát, s ezzel mintha el is űzte volna, legalább rövid időre, aggodalmaskodó gondolatait. „Mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán…” – dúdolta magában a hajdanán számtalanszor megnézett film slágerét, ami úgy hozzánőtt a fantáziavilágához, hogy képes volt felnőttként is sárgára színezett kavicsokkal felszórni a házához vezető utat. A narancssárgából lassan vörösesbe váltó napsütés fénye már csalókán tükröződött vissza a házának tetejét beborító napelemek szürkés-fényes felületén, amikorra hazaért. Kézfejét a kapuhoz érintette, mire a bőre alá beültetett azonosító chip jelzésére az halk csattanással kinyílt előtte. Az udvarra érve körbenézett, remélve tán, hogy ott valamilyen különleges látnivalóra lel, de csak a megszokott, milliméterre azonos hosszúságú és állásszögű fűutánzatból álló műpázsit, a minden kertből jól ismert „egyenbukszusok” és díszfák álltak ott arisztokratikus méltósággal, szótlanul.
A házba lépve azonnal köszöntötte őt a számítógépes vezérlésű otthongondnok, közölve vele, hogy a vacsorája kettő perc múlva melegen várja. Keszi néhány napja állította át a berendezés hangját férfire – előtte az meleg női hangon „társalgott” vele, ami mindenféle, nehezen kielégíthető nosztalgikus vágyakozást keltett benne. Az ebédlőasztalhoz ülve aztán automatikusan bekapcsolódott a vizuáltéka – korábban televíziónak hívták -, és az első kötelező félórában a Telepes Impérium Irányelveinek részletes magyarázatát adta elő benne egy unalmas hivatalnokképű alak – kikapcsolhatatlanul. Vacsora után a férfi megivott egy nagy pohár közérzetjavító adalékkal dúsított gyümölcsízű üdítőt, kényelembe helyezte magát, és egy rongyosra olvasott, ősrégi kiadványt kezdett lapozgatni, ami a magyarok őstörténetéről szólt. Elmúlt már a divatja a hagyományos könyveknek, s bár nem tiltották, mégis egyre kevesebb papírra nyomtatott műhöz lehetett hozzájutni, az ilyen pikáns témák pedig elektronikus formában nem is léteztek. Keszi büszke volt nevére és származására, családjának gyökereit egyenesen nemzetségének egykori vezetőjéig, Tétény vezérig próbálta visszavezetni. Apja, míg élt, csak csóválta a fejét ezen, de ráhagyta, ezzel a tanáccsal: „Nem az a lényeg Fiam, hogy honnan jövünk, hanem, hogy hová igyekszünk!” Az öreg ilyenkor magában el is mosolyodott, eszébe jutva a családi legendárium egy története, ami az emlékezések szerint dédanyjával esett meg, aki egy arra vetődő székelyföldi patikárius aktív közreműködésével alaposan elgörbítette a család addigi, egyenesnek vélt genetikai vérvonalát.
Keszi Jánosnak elege volt. 2050-re egyetlen magyarként élt dunántúli szülőfalujában, és se közel, se távol nem maradt ember, akivel anyanyelvén szót válthatott volna. Utoljára a kocsmáros, a bicegős Berti ment el gutaütésben, az, akinek a lábában tucatnyi fémszilánkot hagyott emlékeztetőül egy 2021-ben bekövetkezett robbantásos terrorcselekmény, ami szerencsétlenségére akkor érte, amikor egyszer életében kiutazott Berlinbe, meglátogatni ott élő keresztfiát. A magyarok Alföldre történő átvándorlása a 2020-as évek végén indult, oka pedig a nyugat-európai családok egyre nagyobb számban történő dunántúli „honfoglalása” volt. Ez a kettős népmozgás a nagy migrációs hullámmal kezdődött, s bár Magyarországra migránsok nem juthattak be, a megjelenésük és viselkedésük által keltett pánik jelentős menekülési hullámot indított el a nyugati nagyvárosokban. Előtte is éltek itt bécsi, müncheni vagy éppen hollandiai családok, kezdetben ez nem okozott jelentősebb problémát. Ekkor főként nyugdíjasok jöttek, akik felvásárolták a vadregényes dunántúli tájakon megbúvó falucskák elárvult, elöregedett házait, felújították, modernizálták azokat, s eleinte hétvégente, majd beleszokva a gyönyörű és egészséges környezetbe, és nem mellesleg a kint megszerzett nyugdíj által biztosított itteni aranyéletbe, immár végleg ideköltöztek. „Biztonság és jólét” szlogennel egész irodahálózat jött létre a sokat mondó Új Haza néven, amelynek munkatársai reklámozták, előkészítették és megszervezték az áttelepülés teljes folyamatát. Az itt élő falusiak némi fenntartással, de alapvetően befogadó jóindulattal álltak hozzájuk, hiszen a magyar – minden ellenséges propaganda ellenére – vendégszerető, segítőkész nép. A falvak épültek, szépültek, az újonnan jöttek pedig munkával látták el az őslakosokat, legyen az tetőfedés, házfelújítás, kertgondozás vagy éppen a kerítés helyrehozása.
A gondok akkor kezdődtek, amikor már nem csak a nyugdíjasok jöttek, hanem a zavargásokba belefáradt, és családjuk életét féltő, még aktív életet élő polgárok adták fel ottani életüket, és a Dunántúlra költözve, itt kezdtek új vállalkozásba, vagy a régit megtartva, innen irányították a továbbiakban cégük tevékenységét. Minél többen lettek, annál több lett a probléma is. Kezdetben maguk között keveredtek kisebb-nagyobb vitákba, majd felismerve a soha vissza nem térő lehetőséget, megszavazott vezetőik irányításával szervezkedésbe kezdtek. Előbb egyesületeket hoztak létre, később az önkormányzatok irányítását is kezükbe kaparintották, kiszorítva ezzel a döntéshozásból az őslakosokat. A bennszülött magyarokat egyre inkább lenézték, és érdekeiket kezdték semmibe venni. A lázadozókat ellehetetlenítették, így azok munka és megélhetés híján kénytelenek voltak átvándorolni az Alföldre. Helyükbe „megbízható” migránsokat hoztak nyugatról, akik átvették a magyarok szerepét, és munkájukkal biztosították gazdáik további jólétét. Számukra a végleges letelepedés természetesen tilos volt, ezt a 2039-ban kikiáltott Telepes Impérium alkotmánya, az „Irányelvek” egyszer és mindenkorra megtiltotta. Mondta is azidőtájt Pista bá’, a nyugdíjas iskolaigazgató, mikor a kocsma sarkában borozgatott a még megmaradt néhány magyarral: „Megbüntetett minket az Isten! Inkább hívtuk volna ide a búrokat Dél-Afrikából, azok legalább dolgos népség, és még hálásak is lettek volna nekünk!”
Keszi János fejében már régen megszületett a döntés, s most, hogy utolsó magyar lett falujában és a környéken, senki és semmi nem kötötte tovább ehhez a földhöz. A semmi azért nem volt teljesen igaz. Azok a nyugtalanító gondolatok, melyek nem hagyták aludni éjszakánként, azok a temetőlátogatások, amik egyre gyakrabban szerepeltek napirendjében, egyaránt azt jelezték számára, hogy az a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan idea, hogy szülőföld, már a születése pillanatában eltávolíthatatlanul beleégeti magát az ember lelkébe. És elvesztésének fájdalma semmivel sem enyhíthető, életre szóló kín…
A férfi egypár emléktárgyat, könyvet és néhány napi tartós élelmet csomagolt be egy vízhatlan katonazsákba, mellényzsebébe pedig becsúsztatta a családi fotógyűjteményt – beszkennelt, digitalizált változatban –, néhány kis adattároló pendrive-re elmentve, vízzáró flakonba csomagolva. Bár Egersee (korábban Zalaegerszeg) és Paksch (Paks) között már óránként közlekedett a nagysebességű mágnesvasút, ő mégis gyalogosan indult útnak. Harmadnapra érte el a Dunát. Kicsit izgult, hogy az internetről titokban letöltött leírás alapján elkészített kis szerkezet a valóságban is át tudja-e programozni a kezébe ültetett chipet, de már első kísérletre sikerrel járt: a parti jachtkikötőből gond nélkül elkötött vízsugárhajtású csónakkal egy perc alatt átért a túlpartra. Wifis karóráján a 2050. szeptember 2-i dátum állt, és este nyolc óra volt. Keszi János nem is sejtette, hogy ugyanebben az időben, egy elzárt alföldi kis tanyán hét fiatal tett életre szóló fogadalmat. Céljuk, aminek elérésére felesküdtek, néhány szóval volt megfogalmazható: a Haza visszafoglalása.
Bencsik László oldala
VERSEK
Pergetős
Félelem
Felelem
Vége
Szívemet
Szerelem
Érte
Ízedet
Ízlelem
Végre
Szemednek
Varázsló
Fénye
Napfénybe
Kötözött
Kéve
Testednek
Csábító
Fészke
Örömöm
Bőkézzel
Mérte
Szerelmed
Szívemnek
Éke
Életem
Értelme
Léte
Elvesztem
Elvesztem
Vége
Álom kiszámoló
Tétova teste titkokat tár fel
Úttalan utakon hozzám száll el
Bábel
Légkönnyű fátyol emlékét rejti
Éjszakai szellő fellibbenti
Ejti
Nyugszik a szerelem elszunnyadva
Álom száll az éjen virradatba
Asztra