Árendás Bertalan sorsa már az anyaméhben eldőlt. Úgy hozzászokott a kényelmes, meleg hajlékhoz, mintha csak érezte volna, hogy ilyen kényeztetésben nem sokszor lesz része további életében, bármennyire is sóvárogna utána. Nem véletlen, hogy az előírt idő után két héttel, némi orvosi sürgetésre jött e szigorú és ellenségesnek tűnő világra, s érkezését követően azonnal nagy hangon követelte vissza a már megszokott békés, meleg közegét. Nem volt könnyű dolga: nagycsaládba született hatodik gyerekként, és legkisebb mivoltában is csak rövid ideig élvezhette anyja kitüntetett figyelmét.
Aztán egyre inkább idősebb testvéreinek gondoskodását kellett elviselnie, akik számára inkább nyűg, mint öröm volt a vele való foglalkozás. Árendásék szegények voltak, a mindennapi megélhetés biztosítása a szülők szinte egész energiáját felemésztette. Apja betanított munkás volt a szomszédos fafeldolgozó üzemben, anyja pedig háztartásbeliként igyekezett az asztalra varázsolni a mindennapi betevőt, ami férjének szerény fizetéséből akár varázslatnak is tűnhetett. A téli napokon a konyhában élt a család, csak ott volt jó idő, mivel a samottos sparhelt az ebéd megfőzése mellett jól be is fűtötte a helyiséget, s ha délután még két-három fadarabot rádobtak a parázsra, a meleg estig is kitartott. A lefekvés viszont kínszenvedés volt az áthűlt szobában, a hideg ágynemű fagyosan vette körül a testüket, és jó hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a dunyha alatt javuljon a klíma. Anyjuk úgy segített a kisebbeken, hogy esténként az áthevített vasalóval meglangyosította lepedőjüket, és a tűzhely sütőjében megmelegített, párnacihába tekert téglát tett a lábukhoz. Mennyei érzés volt!
A már iskoláskorba jutott Berti akkor lelkesült fel igazán, amikor apja összeeszkábált egy szobai fűrészporos lemezkályhát. A fiú hamarosan már a nagy szívlapáttal küzdve segített betárolni ősz végén, a fafeldolgozótól lovas kocsival odaszállított tüzelőanyagot. A kályha tartályának megtömésében is csakhamar profivá vált, pedig ez, a szükséges keményre döngölés miatt, komoly fizikai munkának számított. A mindennapok csúcspontja a koraesti begyújtás volt, amit sosem engedett volna át másnak. Ahogy a kályha lassan kivörösödött, kezében könyvvel mellékucorodott, s már csak a két-három óra múlva hűlni kezdő lemezek pattogása figyelmeztette a lefekvésre. Bertinek megvolt a magához való esze, de kiemelkedő tehetséget semmiből sem mutatott. Az általánost közepessel elvégezve ipariskolába került, és lakatos lett belőle. Mégsem szakmájában helyezkedett el, hanem az otthoni zsúfoltságot megunva, a MÁV-nál vállalt állást, mivel ők munkásszállást is biztosítottak számára.
Így élt le vagy tíz esztendőt kocsirendezőként, sarusként a rendező pályaudvarok végtelen sínrengetegjében, izzadva kánikulában és dideregve fagyos éjszakai műszakokban. Időközben családjától is elhidegült, társaságát mindössze néhány munkatársa alkotta. Így történt aztán, hogy egyikük meghívta egy órányi távolságban lévő faluba, esküvőjére. Árendás nem volt mulatós ember – most is csak udvariasságból tett eleget a meghívásnak -, de számára is meglepő módon nagyon jól érezte magát a lagziban. Ehhez persze nagyban hozzájárult Borika is, egy helybéli özvegyasszony lánya, akivel hajnalra igencsak összemelegedtek. Ettől kezdve a férfi minden szabadidejét udvarlással töltötte, s hogy eredményesen, azt a fél év múlva megtartott esküvőjük tanúsítja. A házasság azonban nem mézesheteket, hanem egyre több munkát jelentett Árendásnak. Anyósáékhoz költözött, akinek telekvégében, és anyagi hozzájárulásával, azonnal házépítésbe kezdett. Természetesen a nappali központi helyére egy gyönyörű kandalló volt betervezve. Házasságuk harmadik évében megszületett kislányuk, ötödik évre pedig tető alá került az épület is. Sajnos kapcsolatuk addigra teljesen megromlott, az asszonynak egyre kevésbé tetszett a munkától megfáradt és állandóan munkásruhában mutatkozó férje. Anyósa is ráerősített, és a faluban szétkürtölte, hogy milyen lehetetlen, semmi ember az ő veje. Mire beköltözhető lett az új otthon, Árendásnak már nem volt ott keresnivalója. Hamar el is váltak, viszonylag békésen, mivel a férfi a tartásdíj elengedése fejében lemondott a ház őt illető részéről. Ezt már barátai sem állták meg szó nélkül, de ő csak azt válaszolta nekik: „A gonosz anyja miatt nem semmizhetem ki a saját véremet!”
A történtek nem múltak el nyom nélkül, Árendás egyre inkább magába húzódott és szótlanná vált, munkája egyre kevésbé érdekelte, így nem csoda, hogy hamarosan az utcán találta magát a hajléktalanok között. Alkalmi munkákból élt, és ott éjszakázott, ahol az este érte. Egy dologban nem változott: mindenütt a meleget kereste. Néha kiment a városszéli erdő fái között fóliasátorban lakó sorstársaihoz, a tüzükhöz kuporodott, melegedni. Ha alkalomadtán benyitott egy-egy kocsmába – mert nem volt nagyivós ember -, ott is a radiátort kereste, és hátát melengetve iszogatta féldecijét.
Ez idő tájt nevezték el Didergőnek, mert ha valaki elveszíti emberi életét, akkor a nevét is elveszti vele, s újat, ráillőt kap. Mondják, hogy egyszer, beszélős kedvében elmesélte élete egyik legnagyobb élményét, ami egy lakótelepi panellakás felújításához fűződött. Barátjával festették, tapétázták az üres lakást néhány napon keresztül, és praktikus okokból ott is aludtak a padlószőnyegen. Akkor történt, hogy minden nap reggel és este Didergő több órát töltött el a kádban, forró vízben áztatva magát, s töltekezve a meleggel.
Már úgy ötvenéves lehetett, amikor valaki beajánlotta egy nyugdíjas színésznő hegyvidéki házához mindenesnek. Fűtött, gondozta a kertet, emellett takarított és be is vásárolt. Ennek fejében rendszeres fizetéshez jutott, és nem mellesleg lakhatást is kapott a házhoz támaszkodó fűtött garázsban. Élt is a bizalommal, lelkiismeretesen végezte munkáját, megjelenését, öltözködését az elnyert pozícióhoz igazította. Meleg nyári délutánokon, ha munkájával végzett, kifeküdt a fűre, kicsit gondolkodott, kicsit álmodozott, és töltekezett a napfénnyel. Akár elégedett ember is lehetett volna, ha nem nyomja szívét egy nagy bánat: hiába írt, üzent rendszeresen a lányának, az még elutasító válaszra sem méltatta. A jót könnyen megszokja az ember, ezért érte váratlan villámcsapásként házigazdájának hirtelen halála. Még fel sem ocsúdott a megdöbbenésből, amikor a rokonok már megjelentek a házban, érdeklődve, hogy mikor óhajt távozni. Már kiköltözött, amikor utolérte a közjegyző levele, benne a hírrel: a színésznő ráhagyta városszéli üdülőtelkét, rajta egy télen is lakható kis házzal. Öröme hatalmas volt.
Egy kopogós januári délután költözött be a házba. Kitakarított és jól megrakta a veteránnak számító öntöttvas kályhát, majd zacskóból megvacsorázott és eliszogatta a magával hozott ünnepi vörösbort. Aztán még egyszer felfűtötte a kályhát, hogy soká kitartson a meleg, és lefeküdt. Álma kezdetben zavaros volt, egykori családjának tagjaival vitatkozott, később felesége gyűlölködő arca is előtűnt, aztán már magát látta egy napsütötte vízparton sétálni, ahol fut feléje egy kislány, akinek az arca…, igen a lánya az, az ő kicsi lánya, s már örömmel telve ölelésre tárná ki a kezét, amikor sokat megélt szíve egy hatalmasat, majd egy csöndeset dobban, és megáll. Így már nem láthatja, nem érezheti, ahogy a vörösen izzó kályha hőjétől a fenyőfa lambéria füstölni kezd, majd lángra kap, és a tűz irgalmatlanul elemészt mindent, ami őt ehhez a keserű földi léthez kötötte.
