Új regénnyel jelentkezett a Dunaharasztin élő Gál Vilmos, a Történelmi Regényírók Társaságának tagja, aki az eddig megszokott műveitől eltérően más műfajban csillogtatta meg irodalmi képességeit.
A BAB Art Galéria impozáns kiállítótermében függő kortárs festmények jó hangulatot teremtettek a családias légkörű beszélgetésnek. A házigazda nevében L. Simon László költő üdvözölte a jelenlévőket, majd Gáspár Ferenc író beszélgetett a szerzővel. A könyv részleteit pedig az író leánya, Gál Veronika tolmácsolta a hallgatóságnak.
Magáról a könyvről szólaljanak meg a kollégák, a hozzáértő irodalmárok. Részletek a megjelent kritikákból:
Gáspár Ferenc: Atya, fiú és… (részletek)
„Te soha ne üss először” – mondták a szüleim gyerekkoromban –, „de üss vissza, ha bántanak!”
[…]
Gál Vilmos könyvének, az Egy áldott jó embernek az egyik főszereplője, a Balinak hívott fiú sem akar elsőnek ütni, az apját pedig kiváltképpen nem, de egy idő után mégis megteszi. Meg kell tennie, mert az apa a világot fenyegeti. A családja, amely a saját egzisztenciával még nem rendelkező fiatalember számára maga a világ.
A történet mozgatórugója azonban egészen hétköznapi: az alkohol. Az „áldott jó ember”, akiről látszólag a regény szól, az elbeszélő apja, aki egyszerű, vidéki családból származott. Paraszt, írhatnám, ha ez a főnév jelzőként működve még ma sem jelentene valami megvetett, rosszat.
Közhelyszámba megy, de nem lehet elégszer leírni, mennyi ősi tudás birtokában volt a föld népe, mennyire együtt élt a természettel, és mennyi jót és szépet tudott kihozni a földből. Abból, amit a föld adott. És amit a múlt század farizeusai szisztematikusan leromboltak, tönkretettek, s mára ennek a régi világnak csak itt-ott fedezhetők fel a nyomai.
A fiú, aki a városból érkezik, hogy apja temetését intézze, maga is rácsodálkozik arra, miért nem jönnek a tehenek hazafelé az utcán, miért nincs begyújtva a „búbos”, miért sivárabb, üresebb ez a világ, mint gyermekkorában. Először, amikor megkóstolja az artézi kút vizét, minden változatlannak tűnik – „ugyanolyan savanyú, mint régen” –, de aztán lassan felsejlik a valóság. Hiába biztatja magát, hogy „Semmi sem változott”.
A legalapvetőbb változás persze az apa hiánya. A családját szóban és tettleg is bántalmazó apáé, aki még az első sztrókja után is kiabált velük, hogy „hulladék!”, akitől az egész család rettegett, és akit mégiscsak szerettek. Szerették, mert ő volt a családfenntartó, mert apró termete ellenére erős volt, tudott dolgozni, állatokat tartott, autókat és minden mást szerelt, és két alkalommal kiállt a fia mellett is. Egy életen át ez a két alkalom ugyan nem sok, de aki örökösen csak ordító hangon kap szemrehányásokat, abban megmarad ez a két eset. Mégiscsak lehetett benne bízni.
[…]
Lassan rájövünk, hogy nem is az apa a regény főhőse. Az igazi hős a fiú, a mesebeli legkisebb. Ebben a történetben csak egy, az idők során a sok bántástól megbolondult nővére van. Ő az, aki a rengeteg gonoszság és megaláztatás ellenére sikeresen jön ki a bajokból. Egyetemet végez, rendes állása lesz, és csak azon csodálkozik, hogy a temetésen a lelkész miért nevezi áldott, jó embernek az apját. Az apát, aki mindenkivel összeveszett, aki még az elbeszélő édesanyját is megverte, és akivel neki – a már felnőtt fiúnak – is meg kellett verekednie.
[…]
A szerzőtől megszokott feszes tempóban és kiváló stílusban megírt regény nemcsak irodalmi, hanem szociográfiai és pszichológiai szempontból is figyelemre méltó elemzési lehetőségeket kínál.
A teljes írás itt olvasható >>
Bene Zoltán:
A kollektív hazugságok és a kíméletlen valóság (részletek)
Gál Vilmos legújabb (…) regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.
Már a nyitóoldalak kijelölik a regény alapvető kérdését. Egy temetés előtti falusi beszélgetésben az elhunytat mindenki „áldott jó emberként” idézi föl, hogy aztán egyetlen párbeszédtöredék szétrobbantsa ezt a legendát:
„De arany ember vót, akkor is! Egy áldott jó ember vót. – Vót a lúfaszt. Eén mán’ csak tudom.”
Ebben a kettősségben sűrűsödik össze az egész regény. Mit kezdünk a halottainkkal? Meddig tart a kegyelet, és hol kezdődik az igazság? Az eredeti mondást – „Halottról jól vagy sehogy” – vagy annak torzult, kozmetikázott változatát – „Halottról jót vagy semmit” – kövessük? Lehet-e egyszerre szeretni és gyűlölni valakit?
[…]
Gál Vilmos rendkívüli érzékkel használja őket a memória kapuiként. A jelen és a múlt szinte észrevétlenül folyik egymásba; a narráció úgy működik, mint az emberi emlékezet: asszociációk mentén.
Ez a szerkezet különösen hitelessé teszi a regényt. A múlt nem elmesélt történetként jelenik meg, hanem újraélt tapasztalatként.
A könyv másik nagy erénye a nyelve. A bihari tájnyelv, az ízes falusi beszéd, az „í-ző” szóhasználat, a paraszti életvilág kifejezései – „kolompér, zsendice, szakajtó, rucazsír” – nem folklorisztikus díszítmények, hanem egy eltűnőben lévő világ természetes részei, akárcsak a szenvedély és az indulat, amely e nyelv mögül újra meg újra előtör.
[…]
A regény legnagyobb teljesítménye az apa alakjának megrajzolása. Gál Vilmos nem démonizálja, de nem is idealizálja hősét. Az apa egyszerre szerethető és taszító, segítőkész és kegyetlen, gondoskodó és pusztító. Kétkezi munkás, ezermester, családját szerető ember – ugyanakkor alkoholista, agresszor és feleségverő.
[…]
A kötet ugyanakkor a transzgenerációs trauma regénye is. Mélyebb rétegeiben az erőszak öröklődésének története húzódik meg. Az apa gyermekkori sérülései – a ló hátáról való lezuhanás, az anyai brutalitás, a falusi keménység kultúrája – nem mentik föl felnőttkori tetteit, de segítenek megérteni azokat. Gál Vilmos ijesztően pontosan és érzékletesen mutatja meg, miként termeli újra önmagát az erőszak.
[…]
Az Egy áldott jó ember nem kínál olcsó katarzist. A temetés nem oldja föl a konfliktusokat. A halál nem teszi jobb emberré az apát. A visszaemlékezés sem gyógyítja be a sérüléseket. A narrátor nem jut el a teljes megbocsátásig, de a teljes elutasításig sem. Talán éppen ez a regény legnagyobb erénye. Nem ítélkezik, hanem megérteni próbál. Nem menteget, de nem is tagadja a bűnt, miközben elismeri a szeretet létezését. Megmutatja, hogy a családi kapcsolataink legfontosabb alakjai gyakran egyszerre hordozzák magukban a legszebb és a legpusztítóbb tulajdonságokat, meghatározva életünk legmélyebb örömeit és legsúlyosabb sérüléseit.
Gál Vilmos regénye rendkívül erős, érzelmileg megterhelő, ugyanakkor magas színvonalú alkotás. Egy személyes történeten keresztül egy egész generáció hallgatásairól, elfojtásairól és örökölt sebeiről beszél. Nem csupán egy apa története ez a könyv, hanem a magyar családok jelentős részéé is. Azoké, akik egész életükben megpróbálják összeegyeztetni a szeretetet a sérülésekkel, a hűséget az igazsággal és a gyászt a valósággal.
Az apa sírkövére vésett mondat – „Találd meg békédet!” – egyszerre szól a halottnak és az élőknek. A regény legnagyobb kérdése azonban változatlan marad: vajon képesek-e a túlélők valaha megtalálni a maguk békéjét?
A teljes írás itt olvasható >>:
Hegedűs Imre:
János írása Gál Vilmos Egy áldott jó ember című regényéről az Olvasat – ban
Volt idő nemrég, mégpedig a megkésett, a balul végződő magyar posztmodern idején, hogy felrótták a szerzőnek, ha munkáját kerek történetre, világos, közérthető eseménysorra építette föl. Bűn volt az epika méltósága. Gál Vilmos vállalja ezt a „bűnt”. Egy áldott jó ember című regénye olyan alkotás, amely iskolásoknak és irodalomtudósoknak egyaránt ajánlható. Jobbára tiszta, világos szöveget szerkeszt, spekulatív machinációk nélkül. A könyv hátlapjára szabályos rezümét írt, elmeséli, mi történt egy családdal a kádárizmus és az utána következő korszak idején. Milyen is volt az a bizonyos enyhe diktatúra? A gulyáskommunizmus? Hogyan fordult át a magyar társadalom vadkapitalizmusba? Milyen remények ébredtek és hunytak ki fiatalokban, öregekben? Mindezt egy család történetébe ágyazta a szerző, s az egyes szám első személyben mesélő regényhős (Hajdú Bali) apját helyezte reflektorfénybe, ő az a bizonyos „áldott jó ember”. Érti a dolgát Gál Vilmos. Tökéletes a helyrajz, az észak-alföldi régió, a Bihari-sík nyugati felén fekvő szikesdi táj, ártéri síkság, puszta, legelő. Az itt élő emberek ezekkel a mostoha körülményekkel birkóznak, s talán élhetünk a gyanúperrel, Gál összefüggést kíván teremteni a földrajzi adottságok és a hősök lelkivilága között. A regényszövet kettőségét azzal emeli ki, hogy bizonyos eseményeket dőlten szed, történeteket iktat történetekbe, így kerüli el az esetleges monotóniát. Miről is szól hát ez a könyv? Egy áldott jó emberről, annak leszármazottjairól, családtagokról, rokonokról, unokáról. Joggal nevezhető családregénynek.
Bátran tologatja időben előre-hátra az eseményeket. (…) Nem véletlenül, mert Gál Vilmos nemcsak szépíró, hanem történész is, a Magyar Nemzeti Múzeum kutatója. (…) …a családregény helyébe a korrajz lépett, megismerjük a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek hazai, európai és nagyvilági történéseit. Keményvonalas komcsik hadakoznak az amcsikkal, a világtőke birtokosaival. Megrázza a világot a kubai válság, majd a Varsói Szerződés államainak prágai bevonulása. Tanulságos, hasznos ez is, ám veszít a mű szépirodalmi jellegéből. A szépíró Gál Vilmos helyébe a történész lépett. De meggyőző erővel bizonyítja, hogy sokoldalú, sokrétű a világ. A homo sapiens által létrehozott emberhalmaz (társadalom) hasonlatos az esőerdők, a dzsungelek bozótjaihoz. A könyv címlapján sírkő, azon fekete varjú vagy csóka gubbaszt. Vajon személy nyugszik a sírban? Vagy az elmúlt rendszer? Töprenghet az olvasó. Joga van hozzá.
A teljes írás itt olvasható >>:
Képek a kiállításmegnyitóról:
