Dunaharasztin, a Kinizsi utcában nőttem fel. Születésemkor még a házunk előtt húzódott a Nagyárok, de gyermekkoromból már csak a Klapka utcától a vasútig tartó szakaszára emlékezem. Ugyanilyen mély árok volt a Klapka utcában is, egészen a Dózsa György útig, de ez kevésbé volt izgalmas. Az igazi élményeket a vasút felé futó Nagyárok jelentette. Télen a befagyott árok melletti dombon szánkópályát tapostunk le, vagy a bakterháznál, a vasúti töltésről siklottunk lefelé. Nyáron kiszáradt az árok. Ilyenkor, a gyermekkor igazi, falusi szabadságát élve mind ott voltunk: mi, fiúk indiánost, katonásdit játszottunk, a lányok teraszos babalakást faragtak a partoldalba. Csak a vasút előtti, mindig nedves, láposan maradt szakaszt kerültük.
Az árok túloldalán, az öreg temetőig, keletre pedig egészen a vasútig, kertészet terült el. Mi ezt bulgárföldnek neveztük, a bolgárkertészeket pedig nemes egyszerűséggel bulgároknak. Ameddig a gyerekszem ellátott, mint egy friss frizura, úgy volt „fésülve” az ültetvény. Az árok déli oldalán keskeny, kitaposott gyalogút futott, mellette barna és fényes vascsövek feküdtek. Az elágazásoknál, a csővégekből vastag sugárban ömlött a víz és sebesen szaladt végig a palánták közti árkokban, szépen körülölelve a bakhátakat.
A földterület Klapka utcai végén kis fehérre meszelt házikó állt, szoba-konyha, istállóval, tehénnel, lóval. A háztól nem messze, egy nyárfákkal körülvett kávátlan kút volt, mellette folyamatosan dohogott egy dízel szivattyú, mely táplálta a megművelt földre futó öntözőcsöveket.
Egy szorgalmas házaspár élt itt, rendkívül puritán módon. Nagyszüleim elmondták, hogy Bulgáriából jöttek, kertészek. Miklós bácsi és Manci néni. A férfi kevés szavú, komor ember volt, nem láttam másképp, csak munka közben, általában kapával a kezében. Manci nénivel a piacon találkoztam, vagy akkor, ha salátáért, paradicsomért, vagy paprikáért küldtek otthonról. A kávátlan kút mellett, a nyárfák árnyékában szolgált ki:
– Vigyázzunk, nem menni a kúthoz, mert beesel Sányiká! – mondta, miközben elvette az aprópénzt és odaadta a friss zöldséget. A portéka mellé rendszerint egy kerek, piros, édes húsú paradicsompaprikát kaptam ajándékba, ami nagy kedvencem volt.
Később, kamaszkoromban néha segítettem az öregedő kertészeknek, barátommal felhordtuk a kukoricát a padlásra, vagy kisebb munkákban segédkeztünk.
Aztán egy napon elcsendesült a kis ház. Miklós bácsiék hazaköltöztek Bulgáriába, ahol az otthon, a gyerekeik és unokáik várták őket. Később az a hír járta, hogy Miklós bácsi két évvel a hazatérés után meghalt. Manci nénivel egyszer még találkoztam az Erzsébet utcában, boldogan köszöntem neki, de nem ismert meg. Sietett, nem tartóztattam.
Ez az utolsó emlékem róla, és a paradicsompaprika, amelyet oly sokszor és mindig nagy szeretettel adott az egykori szomszéd kisfiúnak. Hogy tényleg olyan édes volt-e, Manci néni kedvessége, vagy az emlékezés édesítette meg, nem tudom, de ezt a fajta paprikát manapság hiába keresem a boltok polcain. Azóta egy emberöltő telt el, de több mint ötvenévnyi távolságból is őrzöm „bulgár” Manci néni és „bulgár” Miklós bácsi emlékét. Hozzátartoznak a gyermekkoromhoz.
Néhány éve a bolgárok budapesti templomában jártam, s a kísérőmnek is meséltem róluk, ő pedig odavezetett a templom oldalsó, széles párkányhoz, ahol sok fénykép között meghatódva fedeztem fel az egykori szorgalmas kertészek ismerős arcát. Gyertyát gyújtottam emlékükre, és megörökítettem a képeiket.
Este, otthon elmerengtem a kopott képekről készült fotó felett, s egy pillanatra mintha éreztem volna a régi paradicsompaprikák édes ízét.
Gáll Sándor
