„Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember;
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.”
(Babits Mihály)
Aki egyszer rákapott az olvasás ízére, talán sosem tud szabadulni a könyvtől. Ha egy értékes olvasmány tanulsága megfogan lelkünkben, a szerző szavaiba, mondataiba fűzött üzenete fészket rak tudatunkban, jól döntöttünk: olyan művet és szerzőt választottunk, kit olvasni érdemes.
„Nem nevezhető gazdagságnak, ami elveszíthető. Csak eszednek és lelkednek olvasás útján nyert kincse jeleni az igazi gazdagságot, mert nem vész el, és nem hagy el soha.”– mondta Leonardo Da Vinci. Mennyire igaza volt! A tudás- és tapasztalat szerzés mellett egy könyv olvasása emlékké is válik, melyet szintén nem vehet el tőlünk senki. Ma is szívesen gondolok vissza az átolvasott, szürkületbe hajló téli délutánokra, ahol az ablak mellett kuporodva, feledkeztem bele utazásokba és kalandokba, vagy izgalmas regények késői, titkos lapozgatására, elemlámpa fényénél a paplan alatt.
A könyvkedvelők az elmúlt húsz évben új élményekkel gazdagodhattak. Viszonylagos szabadság tört be a könyvkiadásba, az olvasni vágyók megismerhették irodalmunk eltitkolt és némaságra ítélt íróit. Elérhetők lettek Márai és Wass Albert művei, a történelmi Magyarország literátorainak évtizedekig indexen lévő – és valljuk be – napjainkban sem sokat reklámozott könyvei, írásai. Miközben nagy örömmel fedezzük fel az előlünk eddig elzárt műveket, hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról a magyar írókról és költőkről, akik itthon élték át a szocialista évtizedeket, úgy alkotva, hogy a sorok közé kellett rejteni valódi mondandójukat. Néha úgy érzem, méltatlanul keveset hallunk róluk, velük kapcsolatos ismereteink sokszor felületesek, igazi arcuk csak munkásságuk teljesebb megismerése folytán válik valóban láthatóvá.
Ilyen író számomra Fekete István is, aki ezt vallotta a könyvekről: „Szeretem a könyveket! Valamikor régen mélyen a szívembe szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem: regény volt, a földrajz: útleírás, a természetrajz: vadászat, az olvasókönyv pedig muzsika.”
Fekete Istvánról mindenki tudja, hogy ifjúsági regények alkotója, vadászember, a természet nagy barátja. Műveit sokan rögtön sorolni kezdik: A koppányi aga testamentuma, Tüskevár, Téli berek, vagy Vuk, Kele, Lutra, Bogáncs és a többi kedves, szívünkhöz nőtt és megszemélyesített tagja az állatvilágnak. De tud-e többet is a nagyközönség irodalmunk e kiváló alakjáról? Ki is volt igazából Fekete István?
1900-ban született a „Somogy-országi” Göllén, ahol kemény legénnyé nevelték: tizenhét évesen önként vonult be katonának, 1918-ban hadiérettségit tett, majd káplárként az I. világháború végéig szolgált. A Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián kiváló mezőgazdászként végzett: Bakócán uradalmi gazdatisztként fellendítette a birtokot: tej- és sajtüzemet szervezett, szeszfőzdét irányított, búzavetőmagot nemesített, az általa tenyésztett merinói kosok rendszeresen díjat nyertek a kiállításokon. Országos hírű eredményeiről a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt.
Élete igazi nagy szerelme a vadászat volt: „A vadászat egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás [ …] Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandszerzés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete”. Ballagó idő című regényében írja, hogy legelső gyermekkori emlékei – 2-3 évesen – már a vadászathoz kötődnek: a rácsos ágyban ízlelte először a nagybátyja által elejtett nyúl mellé kapott patronok „nagyon kilőtt szagát”. „Te is vadász leszel” – mondta bácsikája, s igaza lett: Fekete István nem akármilyen nagyságok társaságában vadászott. A közeli barát Kittenberger Kálmán mellett többek között gróf Széchenyi Zsigmond és – erdélyi útjain – gróf Wass Albert voltak társai.
Irodalmi nagyságát mutatja – s ezt természetesen a szocialista tananyag elhallgatta –, hogy 1940-ben beválasztották az akkor legnagyobb irodalmi rangot jelentő Kisfaludy Társaságba, melynek csak ötven tagja lehetett, és ahova csak valamely tag elhalálozása után lehetett bekerülni.
Hívő, igaz ember volt. A II. világháborút követően sorsa nagyon nehézzé vált. A proletárdiktatúra valósághű ábrázolása miatt indexre került, írásai nem jelenhettek meg, munkát nem kapott, alkalmi uszályrakodással tartotta el családját. Osztályidegenként kizárták a Magyar Írók Szövetségéből. Egyedül az Új Ember és a Vigília fogadta írásait, mert a két egyházi folyóirat szerkesztője – köztük Sík Sándor – olyan katolikus íróként tartotta számon, aki különböző izmusok mellett nem kötelezi el magát, hite megingathatatlan, barátai mellett mindhalálig kitart. Nem cáfolt rá a jellemzésre: 1950-ben, a legsötétebb Rákosi-korszakban a budai otthonának nappaliját felajánlotta a rezsim által megszűntetett Szent Ferenc Leányai apácarend számára. A ház tulajdonosa befogadta a rendet, majd kápolnájukat 1959-ben szétválasztotta a lakástól, ezzel az íróval tartó kilencéves társbérlet megszűnt. A kápolna a mai napig a villában található. Fekete István lánya, Edit is apáca lett. 1949-ben, alig 18 évesen hagyta el a családi otthont és lett a Sacré Cœur-rend tagja.
mellette a kápolna bejárata
1955 után kicsit könnyebb lett számára az élet. Halászat című könyvét tankönyvként adták ki, majd sorra jelenhettek meg ifjúsági regényei. E folyamatot nem segítette, hogy István fiának az 1956-os forradalomban való részvétele miatt el kellett hagyni az országot, tehetségét a Kádár-rendszer kénytelen mégis volt elismerni, bár könyveit erősen cenzúrázták, és munkásságának csak szűkebb szeletét ismerhették meg az olvasók. 1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki a Tüskevár című regényéért, hetvenedik születésnapjára a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta. Még ez év nyarán – második infarktusa után – örökre elhagyta olvasóit.
Több regényalakja – mint Babocsai László, az öreg Máté, Bogáncs, Bütyök, vagy Tutajos – a filmvászonról is ismerhető, bár az általa bemutatott világ csak olvasás körben rajzolódik ki teljességében szemünk előtt. Fekete István műveiben lelket kaptak a tárgyak, az állatok és a növények. Csend című kisregényben nyári napokon a felnőtt világ elől a padlásra rejtőző kisfiú előtt életre kelnek a régen elfeledett tárgyak. Elmesélik történeteiket, bánatukat, örömüket, civódásaikat: egy régi család titkai nyílnak meg a rozsdás reszelő, a piros huszárnadrág, a dédanya karosszéke, a kalapdoboz és a padlás többi lakójának szavai nyomán.
Az erdőt, mezőt járva érezte magát igazán szabadnak, egynek a teremtett világgal, melyet mindig szeretve féltett és óvott. A Barangolások-ban egy évbe sűrítve mutatja be a változó természetet, személyiséggel ruházva fel az évszakokat, az elballagó telet, vagy a bolondos áprilist, az erdő lakóit: „Az öreg December elballagott már nyugat felé. Nehéz csizmái megkoppantak távolodó szomorúsággal, de nem károgtak utána még a varjak sem, mert a keleti ég virradó lángolásában ígéretcsikók patája alatt szikrázik az erdei út, s a szánkóról számba veszi az erdei világ ragyogását az ifjú Január.”
A hétköznapi világ, a vidék melyben cseperedett, a szívéhez nőtt. Érezni véljük az alvó falu éjjeli, hideg csendjét, a kihűlő kémények illatát, hallani a vadász lába alatt roppanó gallyakat, zörgő leveleket. Szinte együtt vagyunk az Őszi vásár-ban a szerzővel, orrunkat megcsapja az áldomást ivók törkölyszaga, vagy a lacikonyha ínycsiklandó illata. Nem találtam még olyan olvasót, aki ne zárta volna szívébe a szűkszavú, nyers, de jószívű Matulát, aki összenőve a természettel, azt a világot tárja elénk, ami ma már nem létezik.
Igazi hazaszeretet ez, nagy szavak, pátosz nélkül: a magyar falu és táj, az egyszerű, dolgos emberek szeretete, tisztelettel és alázattal történő bemutatása. A velük való sorsközösség nem áldozat, hanem természetes vállalás: „Egy cél van csak, a közös magyar érdek, a közös bajvállalás és a közös felemelkedés.”
Sokoldalúságát bizonyítja az a lírai szerelmi történet, ami Hajnal Badányban című regényében játszódik. Kevesen tudják csak, hogy írt népszerű film-forgatókönyvet és színdarabot, sőt, verseket is.
Szociográfiának is tekinthető Tíz szál gyertya című novelláskötete, melyben az első gyertya a kereszteléskor, a tizedik a halál alkalmából lobban fel. A kettő közötti gyertyalángok fényében pedig megjelenik a két háború közötti ország társadalma. A parasztfiataloktól a vasutasokon és a kisvárosi polgár-kisasszonyokon át a tekintélyes erdőmester életébe, környezetébe nyerhetünk bepillantást.
Történelmi ifjúsági regényei morális útmutatást adnak a fiatal olvasóknak. A Zsellérekben egy társadalmi lépcsőket is átlépő, meghatóan őszinte barátság története bontakozik ki országunk egyik legsötétebb időszakában. A Tanácsköztársaság részeg orosz matrózainak féktelen garázdálkodását, valamint a páncélvonatos különítmények vörös terrorját kertelés nélkül, megdöbbentő realitással írja le. Ezért hurcolták el 1946-ban az ÁVO pribékjei az Andrássy út 60-ba, ahol kiverték egyik szemét, leverték a veséjét, és egy hajnalon félholtan dobták ki egy katonai kocsiból a János Kórház előtt. Két járókelő talált rá, megmentve őt a magyar irodalomnak, s nekünk olvasóknak.
Őszi számadás című füveskönyvének kristálytiszta és időtálló gondolatai bölcsességét, hitét, erkölcsiségét tükrözik: „Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk…, hogy mit csináltunk velük…”
Halála után egyik ifjú olvasója írta: „… azért állt meg a szíve, mert mind kiírta belőle a Szeretetet, ami éltette…” S ez a szeretet az olvasókban él tovább.
Gáll Sándor