Assziszi Szent Ferenc 1209-ben határozta el, hogy apostoli szegénységben folytatja életét. Durva csuhában, mezítláb, szegénységben prédikált a megtérésről. Hamarosan követte őt az első tanítvány, majd több barátja csatlakozott hozzájuk. Első tizenegy követőjével Rómába ment, majd III. Ince pápa engedélyével 1209. április 16-án megalapította a ferences rendet. A rend tagjait frátereknek, azaz testvéreknek nevezték. Céljuk az apostoloknak adott krisztusi útmutatás szerinti élet volt. Ennek érdekében szegénységi fogadalmat tettek, és vállalták, hogy életüket Isten szolgálatának rendelik alá. Szent Ferencnek a hosszú évszázadok alatt mindig akadtak követői, így olyan magyar ferencesek, akik Isten szolgálatát mindennél, saját életüknél is fontosabbnak tartották. Nemrég kelt szárnyra a hír, hogy a rend hét ferences vértanú boldoggá avatását kezdeményezte a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia támogatásával. Az előkészítő bizottság vezetője Kálmán Peregrin atya, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány tagja. Az ő publikált kutatásai nyomán ismerhetjük meg a hét ferences papot és vértanúságukat.
Körösztös Imre Krizosztom (1909–1944), 1932-ben lett pappá szentelve. Szécsényben, majd Mohácson teljesített szolgálatot, 1938-tól az amerikai magyarok papja volt. 194-ben katonalelkészként az orosz frontra került, ahol részt vett csapatának sikeres hazamenekítésében. 1943 júliusában az újvidéki kolostor házfőnöke lett. A Don-kanyar szenvedéseit magán viselő papot környezete harmincöt éves kora ellenére csak „öregbarátnak” nevezte. 1944. október 23-án a várost szerb partizáncsapatok szállták meg. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést. „Miért fusson az ártatlan? Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!” –mondta az utolsó pillanatban is, és a fokozódó veszély ellenére sem hagyta el Újvidéket. Tito partizánjai néhány óra alatt összeszedték a magyar férfiakat. Azt mondták, hogy kiszűrik közülünk a bűnösöket, a többiek hazamehetnek. Egész listával rendelkeztek, melyen szerepelt Krizosztom atya is. Letartóztatása után betegségére tekintettel szabadon akarták bocsátani, de ő ezt csak rendtársaival együtt tudta volna elképzelni, így 1944. október 28-án többedmagával őt is kiemelték a tömegből. Este szórakozásként a partizánok hármasával összekötötték, majd harmonikaszó mellett futásra kényszerítették a kiemelt foglyokat. Énekelve, mulatva kínozták, ütlegelték, végül agyonverték őket, majd néhány teherautóval kivitték a tetemeiket a Duna-partra, ahol a holttesteket elásták. A barakkokban maradtak szemtanúi voltak társaik halálra kínzásának. Egyikük, Kamarás Mihály túlélte az elhurcolást, ma a budapesti Margit körúti ferences közösség tagja.
Mártírsors várt Kovács Kristóf (1914–1944) szerzetes papra is, aki 1944-ben külön kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mert vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is letartóztatták, majd november 1-jén rendtársával, Kamarás Mihállyal együtt a menetben Pétervárad felé hajtották. A papokkal szemben különös kegyetlenséget tanúsítottak a partizánok, mert tevékenységüket fasiszta szolgálatának minősítették, így amikor a két ferencest papi ruhában láttak, azt mondták, hogy ez nagyon jó, legalább viszik a gépfegyvert. A két atyát futva kényszerítették a fegyverhordozásra, Kristófot vasvesszővel, puskával ütötték. Homloka az ütésektől fölrepedt, a verésektől nem tudott menni, ezért le akarták lőni, de társai segítették. Később Indijja község határában – mivel fájdalmai következtében elájult – egy arra haladó orosz teherautóra fektették, de az őr felugrott és egy sorozatot lőtt a fekvő szerzetesbe, akinek utolsó szavai ezek voltak: „Sic debuit esse”, vagyis így kell ennek történnie.
Hajnal Zénó (1900–1945) Nagyatád ferences rendfőnöke a háború utolsó szakaszában vált vértanúvá. A település a harcok ütközőzónájába került. A front közeledtével a katonaság elrendelte a Nagyatád kiürítését. Ekkor Hajnal Zénó maga állt a nagyatádiak élére, az ő vezetésével vonultak ki az emberek Gyékényes felé. A falu határában a bolgár és német csapatok keveredtek harcba egymással. Húsvétvasárnap volt. A bolgár katonák házról házra foglalták el a falut. Amikor a plébániához értek, onnan kiparancsolták Martincsevics Pál plébánost és a nála meghúzódó Hajnal Zénót is. Egy bolgár lovas katona a reverenda és a ferences habitust viselő két pap láttán visszafordult, a menekülő tömegből kiparancsolta, és agyonlőtte őket. Az otthonukat elhagyó magyarok közül csak őket végezték ki. „Az emberek melletti kitartás itt ismét a vértanúság vállalását jelentette, az egyházi ruhát viselők szisztematikus kivégzése pedig nyilvánvaló bizonyítéka az egyház iránti gyűlöletnek.” – írja róluk Kálmán Peregrin atya. Az újvidéki papok vértanúságában az évtizedek óta uszított szerbek vérszomjas magyargyűlölete is nagy szerepet játszott.
Kiss Szalézt (1904–1946) egy szegedi cipészmester gyermekét 1928-ban szentelték pappá. Nemzete iránti elkötelezettségéből fakadóan sokszor kemény írásai gyakran jelentek meg a harmincas évek katolikus újságjában, a Korunk Szavában. Később öt évet töltött Amerikában, ahol több lapban is publikált. Mindig visszavágyott szülőföldjére, s 1942 januárjában az utolsó Európába induló személyhajóval hazatért. Debrecenben lett házfőnök és plébános. Szemben állt minden elnyomó rendszerrel, emiatt a Gestapo felfigyelt rá, de Gyöngyösre való áthelyezése – a ferences Hittudományi Főiskola pasztorális tanszékének tanára lett – megmentette. Legfontosabb feladatának az ifjúsággal való foglalkozást tartotta Megalakította a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, tagja, majd alelnöke lett a helyi Kisgazdapártnak. Ezzel kivívta az időközben hatalomra jutott kommunisták ellenszenvét is. 1946. április 28-án, Húsvét vasárnapján több fiatallal együtt elhurcolták azzal az ürüggyel, hogy szervezője volt az 1945-46 folyamán szovjet katonák ellen Gyöngyösön elkövetett merényleteknek. Kiss Szaléz először az Andrássy út 60-ba került. Ott kezdték vallatni, kegyetlenül, válogatott módon kínozták. A jegyzőkönyvek szerint Szaléz atya beszámolt arról, mit gyóntak neki vádlott társai. Később szabadult fogolytársai szerint papjukat felismerhetetlenségig verték, de a gyónási titkot nem árulta el. A tárgyalást a szovjetek tolmács nélkül vezették, és Kizmann Ottóval, Bodnár Lászlóval és Kiss Sándorral együtt golyó általi halálra ítélték. A bíróság még magyarul sem tudott, az ítéletet mutogatással hozták a vádlottak tudomására. A többieket Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték. Kiss Szaléz további sorsa bizonytalan. Egyesek szerint a pátert három társával együtt 1947 márciusában Sopronkőhidán kivégezték – ez tűnik valószínűbbnek –, mások azonban látni vélték egy szovjet bányában. Biztosat nem lehet tudni, sírja ismeretlen.
A hatvani ferencesekről a Dunaharasztin többször is járt egykori kitelepített, Zsákai Piroska is szót ejtett egyik előadásán. Hatvanban Lukács László Pelbárt (1916–1948) 30 éves ferences hittanár és nyelvész vörös posztó volt az ÁVÓ szemében. 1946 májusában tartóztattak le Zachar Imre Róbert, Farkas Imre Jozafát és P. Richter Károly Regalát lelkészekkel együtt. Ügyét a Kiss Szaléz-perhez csatolták. A koholt vád szerint összekötő volt Hatvan és Gyöngyös között a szovjetek elleni szervezkedésben, és tudott a gyöngyösi katonagyilkosságok előkészületeiről. A későbbi jogi vizsgálat bebizonyította, hogy tanúvallomását a kommunisták írták, a szövegben számtalan ellentmondás található. A ferences hittanár rendkívüli nagysága nemcsak tudásában mutatkozott meg, hanem hősies testvéri szeretetében is. Az ellene folytatott perben mindent magára vállalt, minden gyanút elhárított rendi testvéreiről, akiket bizonyítékok hiányában szabadon engedett a rendőrség. A magyar hatóságok Pelbárt atyát átadták a szovjet bíróságnak, és perét ugyanolyan jogellenes körülmények között tárgyalták, mint Szaléz atyáét. Az ártatlan papot tíz év kényszermunkára ítélték, és Szovjetunióba, a Finn-Karéliában működő munkatáborba hurcolták. Betegségét nem kezelték megfelelően. Gégerákban halt meg rabtársai szerint embertelen kínok között 1948. április 18-án, melyről a Vöröskereszt küldött értesítést. Hamvai a munkatábor körül, ismeretlen helyen nyugszanak.
Kriszten Rafaelt (1899–1952) szintén Hatvanból hurcolták el 1950-ben. 1941 és 1946 között a Margit körúti rendház házfőnök-plébánosaként zsidókat menekített a katolikus egyházba, és sebesülten is több száz kilométeres gyaloglást vállalt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez juttassa. 1949 augusztusában, már betegen került Hatvanba házfőnöknek. 1950. június 19-én, a szerzetesrendek elhurcolásának idején piarista szerzeteseket és szerzetesnőket deportáltak a kolostorba. A kommunista rendőrség azt híresztelve, hogy a ferenceseket akarják elvinni, fellázította a lakosságot. Az emberek a templom elé vonultak, a rendőrség pedig felszólította Kriszten Rafaelt, hogy oszlassa fel a tömeget, amit a házfőnök nem tudott teljesíteni. Ezért éjszaka a rendőrség brutális módon feloszlatta a tüntetést, a kolostor lakóit pedig véresre verte. A négy ferencest az Andrássy út 60-ba szállították. Rafael atyát a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén életfogytiglani börtönre ítélték. Kriszten Rafael házfőnököt az ítélet kimondása után rendtársaival együtt Vácra szállították. 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között. A börtönélet fizikai és lelki kínzásaira jellemző történet szerint egy téli napon kabátban, ing nélkül szállították át Rafael atyát egyik helyről a másikba. Amikor az őr meglátta a teherautóról leszálló ing nélküli rabot, gúnyosan így szólt: „Te, pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?”
Károlyi Bernát (1892–1954) is börtönben halt meg. Bernát atya 1929 és 1938 között a ferencesek kínai missziójának alapító vezetője volt. Missziós tevékenysége során az elhagyott, magatehetetlen betegeket ápolta, árvaházat alapított, iskolát, orvosi rendelőt létesített, letelepítette a Szatmári Irgalmas Nővérek Rendjét. 1938-ban jött vissza Magyarországra, ahol a misszió anyagi támogatásának szervezésén dolgozott, újságkiadással foglalkozott. A zsidóüldözés idején ferences habitust adott a menekülteknek, és abban rejtegette őket. A szovjet front előretörésekor Kecskemét város köztisztviselőinek távollétében ő irányította a várost, vezette a kórházat, ahova bevitte a házaknál hagyott betegeket, és ingyen konyhát nyitott a délről érkező menekülteknek. 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelen túlkapásai ellen. Zsidóellenesség és izgatás vádjával1949. november 26-án letartóztatták. 1950. november 18-án államrend elleni szervezkedés vádjával, bizonyítékok nélkül elítélték. A börtönben kegyetlenül kínozták, de Bernát atya megőrizte jóságát: titokban gyóntatott, mindenkit segített, bátorított. Súlyosbodó betegsége ellenére is helyén maradt, tudatosan vállalva a szenvedést és a vértanúságot. 1954. március 2-án halt meg a budapesti Rabkórházban, sírja a 301-es parcellájában található. „Károlyi Bernát fogalom volt a rabok között, és ahol rettenthetetlen kis alakja feltűnt, sereglettek köré az emberek. Szerették, mert jóságos tekintete vigasztaló volt, és szavai gyógyítottak …” – olvasható róla a rabtársaktól fennmaradt beszámolókban.
Hét szelíd és alázatos ferences, akik hitüknek, szerzetesi fogadalmuknak haláluk percében is eleget tettek. Boldoggá avatásuk nem csak a magyar, de az egész egyház jövője szempontjából is példaértékű lehet: „ha a vértanúk vére a keresztények magvetése, akkor jogos az elvárás, hogy a harmadik évezredben felvirágozzék az egyház, főként ott, ahol a legtöbbet szenvedett a hitért és az evangéliumi tanúságtételért.” – vallják XVI. Benedek pápa 2005. április 25-én, a Szent Pál bazilikában mondott szavait a kezdeményezők.
Gáll Sándor
2010