Hetedik. Jóra való restség (acedia)
Antonio gyermeki kíváncsisággal figyelte, ahogy három lurkó éppen az indiano*-féle kertbe próbál bemászni. Benn, a lécekkel összerakott kerítésen belül csábító gyümölcsök termettek.
Atmaja, a nevezett kert gazdája indiainak született. Odahaza a családban mondhatni mindenki kiválóan értett a növénytermesztéshez, mert öreg szikh nagyapjuk a hosszú évek alatt megszerzett tudását kellő bölcsességgel átadta utódainak. Ennek a talentumnak a birtokában érkezett kalandos úton ifjúként ide, olaszhonba, hogy ő pedig Itáliában emelje mesterszintre a gyümölcsfák nemesítését. Földjén a növények sokszínűsége, a termések átlagon felüli szépsége okkal ejtette ámulatba a város lakóit. Szérűje volt az utolsó lakott, kertes házhoz tartozó rész az út mellett, onnan tovább már csak szántók, rétek feküdtek, ameddig a szem ellátott. Az őszes halántékú, hegyes orrú indiai kertjét elővigyázatosságból körbekerítette, de nem igazán az emberektől féltette a termését, inkább a vadon élő állatoktól, mint hívatlan vendégektől.
Szemben vele a másik oldalon helyezkedett el a „százablakú ház”, Duvalo Harlam háza, amely egybeépült, vagyis közös falat alkotott a szomszédos iskolával. Apró, sokszög alakú üvegekből összerakott táblái egyedi hatást kölcsönöztek az amúgy szürke épületnek.
Egyszóval éppen érett a cseresznye, sok-sok piros gyümölcs szinte ellenállhatatlanul kínálta magát annak, aki arra járt.
A fiúk hamar el is csábultak, rövid tanácskozás keretében elhatározták, meg kell kóstolni a ropogós csemegét mindenáron. Próbáltak rést találni a kerítést alkotó lécek között, Atmaja azonban kellő sűrűséggel választotta meg az egymáshoz mért távolságukat, ezért nem maradt más megoldás, minthogy átmászni rajtuk valahogyan. Így hát nekiveselkedtek, és miután keresztülverekedték magukat az akadályon, igyekeztek minél gyorsabban lekapkodni az alsó ágakon lógó gyümölcsöket, telerakni azzal zsebeiket. Egy perc sem telt el, már kászálódtak vissza a deszkákon át. Annál is inkább, mert a háttérből ismeretlen nyelvű hangoskodás hallatszott.
Puff, puff, ugrott le két lurkó. A harmadik is nekiveselkedett ugyan, de a nadrágja felakadt a léc ferdére fűrészelt tetejében, és az aprócska gyerek ott himbálózott, akár egy vásári bábu, ha meglebbenti a szél. Kapálózott az árva, rémületében még jajgatni is elfelejtett. Barátai bénultan lesték, mi fog történni.
Antonio is figyelte a fejleményeket, bámulta keresztbetett lábbal a rémült arcocskát, a vergődő testet, és az immár lefelé nyíló zsebekből ki-kihulló cseresznyeszemeket.
Csak le tud mászni – gondolta, fejét kissé oldalt hajtva. Aztán megállt a tekintete a könnyektől maszatossá lett arcon. Nézte, nézte, tán fél perc is eltelt így.
Segíteni kéne… – futott át rajta végül. Már éppen elindult volna, hogy leemelje a bajbajutott kölyköt, de az azon lévő viseltes kisnadrág gyorsabbnak bizonyult. Megadva magát kettéhasadt, amitől annak gazdája egy csattanás kíséretében földet ért, megszabadulva fogságából. Azonmód, meztelen alfellel felpattant, és mindhárman futásnak eredtek a város belseje irányába.
Nézett utánuk, dörmögött valamit az orra alatt a kezébe vett immár hasznavehetetlen ruhácskát forgatva.
Furcsa elégedettség fogta el.
Ahogy növekedett, Antonio Harlamról úgy tartották, sok jó, de emellett több rossz tulajdonsággal is megáldotta a Teremtő.
Segítőkészsége legtöbbször nem ismert határokat, de – és itt jön a de – ami ezt a jót le is rontja azzal, hogy olykor végletekig elodázódik benne ez az önzetlenség. Mintha azt súgná neki belül valami, nyugi, nyugi, majd csak megoldódik az a bizonyos akármi magától is.
Mindeközben indulatos természete gyakran minden nyomós ok nélkül érthetetlen haragot vált ki a lelkében, ilyenkor aztán szinte fékezhetetlenné válik.
– Honnan benne vajon ez az agresszivitás? – tette fel az anyja szomorúan a kérdést, mikor férjével beszélgetve szóba jött fiuk különleges viselkedése. – Egyikünk sem ilyen. Legalábbis nem emlékszem, hogy a családomban lett volna hasonló.
– Dédapja, néhai nagyapám, igen, ő hasonlóan indulatos volt. Egyszer, úgy mesélik – kezdett bele Duvalo –, hogy az egyik béres felborult a szekérrel, mert megbokrosodtak a lovai. Szegény pára beszorult a saroglya alá, ám az öreg ahelyett, hogy segített volna a jajveszékelő embert kisegíteni, szidalmak közepette ütötte-vágta, ahol érte. Aztán egy más alkalommal…
Miközben mesélt, látta, hogyan komorul el egyre jobban az asszony arca.
– Nem vagy te vénember Anto, húzd ki magad! – szólt rá az apja, nézegetve a tizennégy éves születésnapját ünneplő gyerek kissé görnyedt testtartását. – Púpos vagy, púpos – morogta.
Elégedetlenségében beíratta a helyi testedző körbe.
Corpo sano = Buona mente**, hirdette a felirat a tornaterem ablakában.
Pödört bajszú, szigorú tekintetű izompacsirta helyezte oda, Toscama, a csontkovács, aki egyszerűen Mesternek hívatta magát.
Szorgalmasan gyűjtögette az edzett testre vágyókat, csak éppen az épületet, melyben a lurkókat gyúrta, rosszul választotta meg. Talált volna bizonyára jobbat is, de mivel nem vetette fel a pénz, kényszerűségből beérte szerényebb ingatlannal.
Mentségére legyen mondva, nem tudhatta előre, hogy egy enyhe földrengés során maga alá temetik a falak a szekrényekkel, padokkal telezsúfolt öltözőhelyiséget.
A talaj éppen csak megmozdult, mintha egy láthatatlan kéz igazított volna finoman egyet a felszín szőnyegén, de ez is elég volt ahhoz, hogy a fal nagy robajjal bedőljön.
Áldott szerencsére pont akkor senki nem tartózkodott odabenn, Toscama éppen az ifjoncoknak tartott „szálfa” leckét a nagyteremben. A maga által elnevezett gyakorlatcsokorhoz a kezében lévő bodzafából készült csettegővel adott nyomatékot, amikor egyszerre mennydörgésszerű hang hallatszott. Összeszaladtak ahányan csak voltak. A mester semmihez sem hasonlítható arckifejezéssel bámulta az óriási nyílást, amelyen át egyenletesen gomolygott kifelé a por. A bútorokat, szanaszét heverő ruhákat, személyes holmikat szinte teljesen belepte a törmelék. Néhányan kapkodó mozdulatokkal kezdték túrni a sittet, mások megilletődötten álldogáltak.
– Mind megvagytok? Jól van, akkor várunk egy kicsit.
Kis idő múlva nekiláttak menteni, ami menthető.
– Látom, vonakodsz segíteni, kisfiam – mondta nyomatékos hangon Harlamnak a bajszos, a tőle megszokott komor tekintet kíséretében. – Lassan egy fertályórája dolgozunk, te meg csak ácsorogsz ottan. Vagy tenéked nincsen tán itt holmid?
Az ifjú hebegve válaszolt.
– Nincsen mester, dresszben jöttem.
Zavarában kaparni kezdett a törmelék között.
Később sok minden megváltozott a fiatal Antonio körül. Bácsikája, Sergone, halála előtt végrendeletében ráhagyta a birtokot.
Így aztán hol ott, hol a városi szülői házban időzött, bár előbbire egyre kevesebb lehetőség adódott, ugyanis szülőapja, az idősebb Harlam egészsége erősen megromlott.
– Duvalo apádnak bizonyára jót tenne, ha kivinnénk a tanyára – vélekedett Luisa asszony. – Ott mégiscsak más a levegő, Korta doktor is ezt ajánlja. Nem bírom nézni, ahogy szenved. Elviszi az asztma.
– Természetesen anyám, de jó, ha tudja, úgy gondolom, ez nem csak asztma. Lassan elfogy, annyira lesoványodott, rossz ránézni. Hamarosan beszélni fogok az orvossal, vizsgálja meg ismét. Amúgy, ha kivinnénk, magának is vele kellene mennie, mert hát egyedül odakinn…
– Menjek vele? Az nem megy, fiacskám, nem hagyhatom a boltot magára. Jó, jó, Emilio megbízható segéd, de itt kell legyek. Muszáj. Így hát fogadnunk kell mellé valakit. Kérlek, foglalkozz ezzel a dologgal mielőbb.
– Rendben van, megkeresem, aki nekünk kell.
Teltek a napok.
– Anto, voltál Kortánál? – kérdezett rá Harlamné. – Tartsd egyenesen magad, gyerekem, olyan púpos vagy!
Az megrázta a fejét.
– Arra gondoltam, ha meglesz, aki a birtokon gondját viseli, kitelepülünk néhány napra mindannyian, majd akkor elhívom az orvost.
– És? Találtál valamiféle ápolót? Hamarosan? Nem értelek, kisfiam, mi tart ennyi ideig. Miért tolsz magad előtt mindig mindent?
Szemrehányóan nézett az ifjúra.
– Kinéztem már, mama, kinéztem. De mindig ez a kapkodás… Amúgy Donatára gondoltam.
– Felice lányára? Miért pont rá? Ha örökli apja hajlamait, még veszélybe sodorhatja apádat. Vagy már nem emlékszel, mi történt a pékkel? Az egész város beszélte. Megőrült, diliházban van azóta is.
– Ugyan már miért örökölné? Az, az apja volt. Amúgy váltottunk pár szót, Ferber apót is ő ápolta, és milyen szépen helyrejött az öreg. Nagyon helyrevaló, csinos lány, anyám.
– Tán csak nem tetszett meg neked? Hűha, a mennyezetet kezded bámulni! Mindig akkor nézel felfelé, ha zavarban vagy – méregette a fiát. – Szóval igen. Még csak ez hiányzott.
Az utolsó mondatot amolyan kétértelmű hangsúllyal tette hozzá.
A Sergone kúriában számolatlan szoba volt. Kiválasztották az egyik leginkább napos, kényelmes berendezésű helyiséget, itt helyezték el a beteget.
Eltelt pár hét.
Duvalo a felfogadott Donata legodaadóbb ápolása ellenére egyre is rosszabbul lett. Végül a fia ismét kihívta a doktort.
– Barátom, nincs miért aggódnia – veregette meg az orvos gondtalanságot színlelve az ősz, beesett arcú férfi vállát, miután befejezte a vizsgálatot. – Holnap visszajövök.
Szemével az ajtó felé intett az ifjú Harlamnak.
Kiléptek az előtérbe.
– Az édesapja tüdőbeteg. Az állapota nagyon súlyos. Ez a folyamatos köhögés, nehéz légzés… Lehetséges, hogy gümőkor.
– De hiszen az ragályos! – szólt közbe Antonio. – Jézus Istenem…
Korta zavartan babrált a kabátja szélén.
– Igen az. Még nem biztos. Ám a másik lehetőség sem fogja megvigasztalni önöket, mert bár az a kórság nem fertőző, azonban szintén gyógyíthatatlan. A daganat. Én itt helyben nem tudok többet mondani. Be kell vinni az édesapját a padovai klinikára a valós diagnózis megállapítása céljából. Tudja, fiam, az ottani felszereltség kell már ide. Beszéljen az édesanyjával, hogy mielőbb oda kerülhessen.
Szemben álltak egymással és Korta érezte, szavai nem érnek célba.
– Érti, amit mondtam?
Mintha a semmiből érkezett volna vissza, úgy nézett az orvosra Antonio.
– Persze, persze. Rövidesen – hadarta, félig kihúzva magát a görnyedt tartásból.
Harlam Duvalo két nap múlva meghalt.
– Nem bocsájtom meg magunknak – sírdogált a felesége a temetést követően –, miért nem vittük azonnal kórházba, tán még mindig élne. Az a megveszekedett áruszállítás, fogadnunk kellett volna egy másik kocsit. Hogy mondtam neked, hogy mondtam…
– Ugyan, ne rágja magát, anyám, hiszen halálos beteg volt. Elvitte a kór. Legalább köztünk lehelte ki a lelkét. Sápadtnak látszik, igyon egy pohár ánizslikőrt.
– Nem érzem jól magam az utóbbi időben, kisfiam.
Antonioban felsejlett, talán ő is beteg lehet, de elhessegette magától a gondolatot.
Aztán mégis bekövetkezett, az anyja is ágynak esett. Tünetei kísérteties egyezőséget mutattak. Mikor az asszony érezte, nincs sok hátra, magához hívta a fiát.
– Hamarosan elmegyek, kisfiam. Várj, ne szólj közbe! Szentem, mennyire komoly ez a kapcsolat Donatával? Jó, jó, ne mondj semmit, látom én, ahogyan egymásra néztek. Szorgalmas, szerény teremtés, engem is szívvel-lélekkel ápol. Vedd el, fiam, vigyétek tovább a Harlam nevet, a birtokot, az üzletet. De ezt a házasság dolgot ne húzd el – köhögött közben –, mint annyi minden mást.
Nem kellett sok időnek eltelnie, Luisa asszony a férje után halt.
Az ifjú követte megboldogult szerette és saját szíve tanácsát, feleségül kérte a Felice lányt.
– Kedvesem, babánk lesz! Örülsz? – kérdezte néhány hónap múlva, gyönyörű szemeit férjére vetve. – Én is örülök, de olyan gyengének, elesettnek érzem magam. És ez a köhögés…
Ahogy nőtt a hasa a nemes tehertől, akképp fogyott, fogyadozott.
Eljött a szülés ideje, Antonio jó férj módjára a nagyszoba előtti lócán feszengett. Egyszerre gyereksírás hallatszott és nyílt az ajtó.
Felpattant ültéből.
– Gyönyörű kislánya született, Harlam úr, de Donata… – nyelte el a mondat végét a bába.
– Mi van vele, néne, mi van vele? – kérdezte szinte ordítva.
– Meghalt… a gyenge szervezete nem bírta a megpróbáltatást.
Ez már sok volt. Őrjöngve rohant el, ki a világból. Szaladt, szaladt, csak a szérű végén futó kis vízér partján állt meg zihálva.
Én vagyok az oka, igen én – marcangolta önmagát. – Apámat is, anyámat is előbb kellett volna… Most meg Donata! El kellett volna… Mi lesz velem? Ó, édes Istenem, bocsáss meg, bocsáss meg…
Ezt mondogatta folyamatosan, miközben patakokban ömlött a könnye.
Egyszerre megkeményedett.
De ez mostantól másképp lesz – fordult vissza a város irányába. – A kislány, az én kis babám…
Elindult, aztán egyre gyorsabban ment, végül rohanva ért a házhoz.
– Nézze, milyen gyönyörű – mutatta neki a fürösztőnő. – A szeme akárcsak Luisa asszonyé!
Másnap a misét követően szemét törölgetve lépett ki a templom ajtaján, és figyelmetlenségből csaknem átbukott a lépcsőn gubbasztó, töpörödött alakon.
Akkor látta, a koldusasszony az.
Elnézte a ráncos, remegő kezet, majd tekintete a mellette lévő horpadt bádogbögrére tévedt.
Adnom kéne neki egy kis magot – futott át rajta.
Odafenn az égen károgó varjúcsapat húzott észak felé, megbámulta a fekete madarak hullámzó röptét.
Amikor tekintete ismét a templomlépcsőre irányult, a mámit már nem látta ott ülni.
– Elia néni, várjon! – szaladt lihegve a rongyos nő után, aki totyogva igyekezett az út szélén. – Tartsa az edényt ide, már majdnem lemaradtam.
Az ibrik megcsörrent, ahogy az érmék belehullottak.
– Köszönöm, Harlam úrfi! Megyek már, mert fázom, reggel óta ülök itt – mondta szederjes ajakkal az asszony. – Hallottam, mennyi kín érte mostanában, Isten segítse! Maga jóságos ember, akinek helyén a szíve, mert tudja, jobb később, mint soha.
_________________________________________________
* indiano: indiai származású, olasz nyelven ** Corpo sano = Buona mente: Egészséges test = Ép lélek, olasz nyelven
