Akasztó határában 2024–2025-ben három, a 920–930-as évekből származó, kiemelkedő gazdagságú honfoglalás kori lovas harcos sírját tárták fel a Kecskeméti Katona József Múzeum régészei és a közösségi régészeti program résztvevői, Wilhelm Gábor régész vezetésével.
A Duna-Tisza közén feltárt régészeti szenzáció egy új mérföldkő; a szinte bolygatatlan leletegyütteseket a korábbi évtizedekben sosem tapasztalt, példátlanul széleskörű és modern, több szakterületet átfogó tudományos vizsgálatnak vetették alá.
Az első sírból, mely feltehetően egy elit harcosé volt, egy ritka leletnek számító ezüst tarsolylemez került elő. A sír leletegyüttesét aranygyűrű kék üvegkövekkel, további két díszes arany hajkarika, ezüst gyűrűk, valamint aranyozott ezüst lóhám szerelvényei is gazdagítják, amik a harcos magas státuszára utalnak. A lelőhely a múzeum szerint a legjelentősebb honfoglalás kori leletek közé tartozik. A harcost nemcsak lószerszámmal, hanem a ló fejével, lábával és bőrével (részleges lovas temetkezés) együtt temették el.
A második sír szintén elit státuszú mellékleteket tartalmazott. A harmadik sírban a megjelent források szerint egy X. századi szablyáról, egy ezüst karkötőről és egy érmékkel díszített lószerszámról írtak.
Az ELTE BTK Archeogenomikai Kutatóintézet és a Magyar Nemzeti Múzeum laboratóriumaiban elvégzett vizsgálatok rendkívül izgalmas, részletes adatokat tártak fel a tárgyi leletekről és a harcosok genetikai hátteréről.
Az ezüst tarsolylemez a Kárpát-medencében a 29. előkerült honfoglalás kori lelet, melynek egyedisége, hogy nem csupán a míves ezüstlemez maradt meg, hanem egy teljes, komplex övszerkezet is. A mikrorégészeti bontás során elképesztő módon selyem-, textil- és bőrmaradványokat is sikerült azonosítani. Ilyen összetettségű leletegyüttes Közép- és Kelet-Európában is ritkaságnak számít.
A tarsolylemezen a korszakra jellemző magas színvonalú ötvösmunkát, finom fémmegmunkálást figyeltek meg. A Magyar Nemzeti Múzeumban végzett speciális elemzések pontosan kimutatták az ötvözetek összetételét, feltárva a 10. századi mesterek technológiai tudását. A tarsoly belsejében az acél mellett a tűzszerszám egyéb elemeit is megtalálták.
Az ELTE munkatársai a maradványokból kinyert, kivételesen jó állapotban konzerválódott DNS-minták alapján teljes genom szintű elemzést végeztek.
A genetikai adatok megerősítették, hogy a három harcos egyazon populációhoz tartozott. Két férfi esetében apa-fiú rokonságot mutattak ki. Mindhárom egyén azonos apai leszármazási vonalat hordozott, amely nagyon jellegzetes az Urál-vidéken. Ez a genetikai profil a korabeli régészeti kultúrákhoz –az úgynevezett Kusnarenkovo-Karajakupovo és a Csiyalik-kultúrához – köthető, amelyek a honfoglaló magyarság közvetlen előtörténeti színhelyeihez kapcsolódnak.
Az első sírban nyugvó, mindössze 17–18 évesen elhunyt fiatalember anyai ága a mai dél-szibériai népességhez vezet vissza. Az apa anyai vonala pedig egy kifejezetten nyugat-szibériai elterjedtségű marker, ami a Kárpát-medencei X-XI. századi minták között eddig szinte egyedülállónak számít.
A külső jegyek rekonstrukciójára vonatkozó DNS-vizsgálatok még a harcosok pigmentációjára is fényt derítettek. Ezek szerint az apa sötétebb barna, míg a fia világosbarna hajszínnel rendelkezhetett.
Az akasztói ásatások egyik legnagyobb tudományos szenzációját azonban az a komplex összefüggés jelenti, amely a sírokban talált pénzek (érmék) és a korszak itáliai kalandozó hadjáratai között húzódik.
Az előkerült numizmatikai anyag nemcsak a leletek hajszálpontos kormeghatározását tette lehetővé, de közvetlen bizonyítékot szolgáltatott arra is, hogy ezek a harcosok aktív résztvevői voltak a nyugat-európai katonai akcióknak.
A régészek a sírok korát a bennük talált érmék verési és forgalmi ideje alapján tudták meghatározni.
A harcosok viseletéből, övdíszeiből és lószerszámaiból összesen 81 darab korabeli ezüstpénz került elő. A megtalált érmék túlnyomó többsége I. Berengár itáliai király (és későbbi német-római császár, uralkodott: 888–924) milánói és paviai verete.
A leletek között talált legkésőbbi kibocsátású érmék határozzák meg azt a legkorábbi időpontot (terminus post quem), amikor a sírokat lezárhatták Mivel az érmék záródátuma 926, a harcosok halála és eltemetése bizonyosan a 920-as évek végére vagy a 930-as évek elejére tehető.
A régészek és történészek egybehangzó álláspontja szerint ez a hatalmas mennyiségű észak-itáliai valuta nem kereskedelem útján került az akasztói harcosokhoz, hanem hadizsákmányként vagy szövetségesi fizetségként.
A X. század első évtizedeiben a magyar seregek rendszeres és rendkívül sikeres hadjáratokat vezettek az Itáliai Királyság területére. Érdekesség, hogy maga Berengár király többször is szövetségesként fogadta fel a magyarokat a belső riválisaival szembeni harcokra, amiért hatalmas összegeket fizetett nekik ezüstben.
A történeti forrásokból tudjuk, hogy 924-ben a magyarok felégették Paviát (az akkori észak-itáliai fővárost), ami után óriási váltságdíjat kaptak ezüstpénzben. Az akasztói sírokban fekvő harcosok – koruk és fegyverzetük alapján az akkori katonai elit tagjai – szinte bizonyosan személyesen is harcoltak ezekben az észak-itáliai ütközetekben, sőt, talán éppen a paviai hadjáratból tértek vissza ezekkel a kincsekkel a Duna-Tisza közére.
Az érmék másodlagos funkciójára utal, hogy a 81 darab ezüstpénzt nem egy erszényben tartották kereskedelmi célból, hanem a harcosok viseleti díszként, a lószerszámzat és az övcsatok ékesítésére használták fel őket. Az érméket átfúrták vagy fülekkel látták el. Ez a korszakban bevett szokás volt, és egyértelműen a harcos társadalmi státuszát, „veterán” mivoltát és katonai sikereit hirdette a közösség számára.
Az akasztói leletek kapcsán a harmadik izgalmas terület a sírokban talált lovak és a lószerszámok vizsgálata, ami a honfoglalók harcművészetéről mesél. Az akasztói harcosok sírjaiban megfigyelt részleges lovas temetkezés a X. századi honfoglaló elit egyik legkarakteresebb, pogány rituáléja, amely mély betekintést enged a korszak túlvilághitébe és harci kultúrájába.
A kecskeméti múzeum munkatársai a modern régészeti módszereknek segítségével korábban rejtve maradt finom részleteket is dokumentálni tudtak.
Ilyen rítus a „részleges” lovas temetkezés. A honfoglaló magyarok – sok más sztyeppei nomád néphez hasonlóan – nem a teljes lótestet temették el a harcos mellé, hanem egy jelképes, mégis funkcionális eljárást követtek: A temetési szertartás során a lovat leölték, majd a bőrét úgy nyúzták le, hogy a ló koponyája és a végtagcsontjai (lábszárcsontok a patákkal) a bőrben maradtak. Ezt az összehajtott, csontokat tartalmazó lóbőrt a harcos lábához, vagy a test mellé helyezték el a sírban. Az akasztói sírokban a lószerszámokat (zabolát, kengyeleket) is pontosan e mellé a csomag mellé készítették be. A ló húsát a síron kívül, a temetési toron áldozati rítus keretében a közösség elfogyasztotta. Hitük szerint a ló szelleme kísérte el a harcost a túlvilágra, amelyhez elegendő volt a bőr, a fej és a lábak jelképes jelenléte.
A sírokból előkerült tárgyak, aranyozott és ezüstözött lószerszámok a korabeli könnyűlovas harcművészet csúcstechnológiáját képviselik. A szíjazatokat díszítő veretek kiváló minőségű ötvösmunkák. A kengyelek és a zabolák formája kifejezetten a reflexíjjal való hátrafelé nyilazást, a ló precíz, lábbal történő irányítását tette lehetővé. A lovas felszerelés közvetlen közelében találták meg a harcosok méltóságjelvényeit: a veretes fegyveröveket, a szablyákat és a nyíltegezeket.
Az ELTE és a Magyar Természettudományi Múzeum szakemberei a lómaradványokat is részletes laboratóriumi elemzésnek vetették alá. Az eddigi adatokból több fontos tény is kirajzolódik. Nem véletlenszerűen áldoztak fel az állatokat. A csontok alapján a harcosok mellé kifejlett, erejük teljében lévő, kiválóan idomított herélteket vagy méneket temettek.
A lovakból kinyert DNS-minták elemzése jelenleg is zajlik. Ez a kutatás hivatott kideríteni, hogy ezek a lovak a keleti, sztyeppei fajták egyenes ági leszármazottjai voltak-e, vagy a hadjáratok során (például Itáliából) zsákmányolt európai lovak.
Az akasztói lovas temetkezések így nemcsak vallástörténeti emlékek, hanem a 10. századi magyar könnyűlovasság mindennapi realitásának és elit státuszának kézzelfogható bizonyítékai.
Az akasztói leletegyüttes – különösen az első sír – kivételesen ritka. Az ezüst tarsolylemez és a gazdag arany-, ezüst ékszerek, ötvösmunkák, valamint a lóval való temetkezés együtt olyan részleteket mutatnak, amelyek ritkák és magasrangú elit harcos, vezető nyughelyére utalnak. A felfedezés ezért nagy súllyal bír a korai magyar társadalmi hierarchia, harcos elit és temetkezési szokások tanulmányozásában.
Forrás: ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja; Múlt-kor;
Magyar Nemzeti Múzeum; KALOhírek; Műemlékem.hu; Qubit