Amikor néhány éve kijjebb költöztek, sokkal jobb lett az életük. Belvárosi létüket a zárt ablak résein át folyamatosan nyomuló zaj, a könyveket és berendezési tárgyakat kíméletlenül belepő por egyre inkább ellehetetlenítette. Amikor a háztartási praktika által kínált védekezési lehetőségeket kimerítették, és az összes ablakot többszörösen leszigetelték (hiába!), menekülésbe kezdtek: a nagyvárosi zűrzavar kaotikus fortyogását maguk mögött hagyva, egyre több időt töltöttek a szabadban. Nagy sétákat tettek, felfedezték az eldugott, de nagyon is emberléptékű, harmonikus városszéli helyeket – tereket és ligeteket –, ahol ismeretlen volt a kutyák által összemocskolt járdák látványa, s az alkonyi órák csendjét sem verte fel részeg gajdolás. Nem voltak itt üveges tekintettel bolyongó kábítószeresek és segítséget elhárító, önsorsrontó hajléktalanok, ellenben volt sok virág – a kerítések külső és belső oldala mentén egyaránt-, és gyermekkorra emlékeztetően bódító volt a frissen vágott fű illata. Órákig el tudtak sétálgatni a fákkal sűrűn beültetett ismeretlen utcákon, ahol a széltől folytonosan sustorgó, pletykálgató zöld levélfolyosó adta a védelmet számukra. Ez az újra felfedezett, élhető világ teljesen elvarázsolta őket, így nem volt meglepő, amikor egy nap egybecsengően nyilvánították ki szándékunkat: Kiköltöznek a város szélére.
Más szempontból is könnyű volt a döntés, hiszen a gyerekek már kirepültek a családi fészekből, és két nyugdíjas számára egy kisebb háztartás vitele is bőven elegendő volt. A nagy, tágas, polgári lakás árából – némi kiegészítéssel – sikerült egy takaros kis házat vásárolni a kertvárosi részen, ahol néhány hónap után már olyan ritmusban élték életüket, mintha itt születtek volna. A férfi nyugdíj mellett műszaki szerkesztési feladatokat vállalt távmunkában, és kimondhatatlanul élvezte, hogy tavasztól őszig kint a szabadban, egy diófa tövében dolgozhatott. Felesége a kertet gondozta és a zöldségekkel, gyümölcsökkel szöszmötölt, folyamatosan töltve fel a kamrát az üvegbezárt finomságokkal. Két-három hetente pedig jól felpakolt és nagy szatyorban vitte az ellátmányt az unokáknak. Szép lassan kialakult a nagycsalád új belső rendje is: a névnapok, születésnapok és ünnepek dramaturgiája. Volt, amikor ők mentek köszönteni, a nagyobb ünnepeken pedig náluk gyűlt össze a család. A szentesték délutánján, amíg felesége sütött, főzött, mindig a férfival voltak a gyerekek. Amikor az otthoni játékot megunták, általában sétálni indultak, és egymással versengve stoppolták le a házak ablakaiban felvillanó karácsonyfákat.
Az egyik évben a megszokottnál később indultak szokásos ünnepváró útjukra, így amikor hazafelé tartottak, már jócskán rájuk sötétedett. Hogy lerövidítsék az utat, egy addig ismeretlen utcába tértek be. Itt már kevesebb ház állt, és több volt az elvadult növényzet által elfoglalt üres telek. Járda sem volt és aszfalt sem borította az utat, ezért kicsit csöndesebben és lábuk elé nézve haladtak a keményre fagyott keréknyomban. Az utca végének irányában feltűnő fényfoltnak előbb nem tulajdonítottak jelentőséget, de ahogy közelebb értek, egyre inkább felkeltette az érdeklődésüket. Végül már sietősre fogták lépteiket, úgy értek oda a fény forrásához, egy ház udvarán álló, három-négy méteresre nőtt, feldíszített, kivilágított ezüstfenyőhöz. A színes fények kavalkádját nézve meglepődve látták, hogy a fenyő alatt egy játékvonat áll. De nem az ismert, boltokban kapható kisméretű modellvasút, hanem annál jóval nagyobb. A szerelvény egy gőzmozdonyból és három személykocsiból állt, a kocsik egyenkénti hossza legalább harminc centiméter volt. A szakértő szem azonnal észrevette, hogy kézműves munkával precízen kidolgozott, méretarányos modellel van dolga, amely egy hozzáillő méretű, kőr alakú sínpályán állt a fa alatt. S míg a gyerekek egymás szavába vágva mutogatták egymásnak a vonat különlegességeit, addig a férfi érdeklődő pillantásokat vetett az öreg házra, amely borostyánnal sűrűn benőve, lehúzott redőnyökkel, látszólag elhagyatva őrizte az előtte álló, ünneplő fenyőt. Hosszú perceket töltöttek a kerítés előtt állva és a látottaktól lenyűgözve, még a hazavezető úton is ez jelentette a beszédtémát számukra.
A következő esztendő karácsonyváró sétáján már egyből a kisvasutas házhoz mentek, ahol – mintha megállt volna az idő – ugyanúgy színes izzókkal feldíszítve állt a fa, és alatta a szerelvény is kivilágítva várta a remélt indítást. A különbség mindössze annyi volt, hogy most frissen hullott hó takart be mindent, ami a vagonok belső világításának melegétől elolvadva, kövér cseppekben gördült alá a kocsik oldalán. A különleges látvány annyira foglalkoztatta a férfit, hogy év közben is néhányszor arra sétált, hátha találkozik a tulajdonossal. Egy borongós-ködös őszi napon aztán szerencsével járt, meglátta, hogy valaki égeti az avart a kert végében. Nem állta meg, hogy oda ne köszönjön, s beszélgetést ne kezdeményezzen. A gazda – szikár, szakállas ember, jó hetvenesnek látszott – a kapuhoz jött, és amikor a férfi elmesélte neki, hogy milyen élményt jelentett unokáinak és neki a karácsonyi dekoráció, beinvitálta a kertbe, és az ezüstfenyő tövében beszélte el a kisvonat történetét.
– Egy kültelki bérházban jöttem a világra 1941-ben – kezdett a mesélésbe –, nem sokkal utánam még két testvérem született, így szüleim három pici gyerekkel és nagy aggodalomban élték át a háborús éveket. Édesapám lakatosként dolgozott egy kisüzemben, szabadidejében pedig ezermesterkedett: minden felkínált munkát elvállalt a megélhetésünk érdekében. Édesanyánk házmester volt, az ő beosztásával járó piciny szolgálati lakásában laktunk öten – úgy szokták mondani: tisztes szegénységben, de szeretetben. Nem sok emlékem maradt ezekből az évekből, csak néhány dolgot, hangulatot őriztem meg. Ilyen a csillogó rézveretes szerszámban lomhán kocogó muraközi lovak látványa, ahogy ritmikusan csattogó patával húzzák a megpakolt söröskocsikat a sárga keramitköves úton, vagy a lábait tőben elvesztett hadirokkant, aki egy derekára húzott bőrpapucsban csúszkált minden reggel a sarki kocsmához, hogy harmonikajátékával érdemelje ki a pálinkára valót.
A gazda kicsit elmerengett, majd nehéz kezekkel rágyújtott egy mezítlábas Kossuthra, mélyen leszívta a füstöt, aztán folytatta a történetet.
– Ha jól emlékszem 1950 karácsonyának második napjára meghívást kaptunk édesapám bátyjáékhoz, akikhez amúgy nem túl szoros kapcsolat fűzött minket –, ezt megelőzően talán, ha kétszer találkoztunk. Nagybátyám „ügyes ember” volt: gazdagon nősült, majd a háború után, mint politikailag megbízható egyén, rendőrnek jelentkezett, s hogy, hogy nem, rövidesen egy lakáshoz is hozzájutott. Ide készültünk nagy izgalommal, mert úgy hírlett, hogy két gyerekének nagyon sok játéka van. Annál nagyobb volt a csalódásunk, amikor odaérve éppen csak benézhettünk a nagyszobába, ahol a gazdagon feldíszített karácsonyfa alatt heverő játékok körül egy óraműves kisvasút szerelvénye körözött. „Nem szabad a játékokhoz nyúlni, mert elromolhatnak!” – igazított el bennünket, rokongyerekeket nagynéném, s inkább a sajátjait sem engedte játszani. Hogy mit jelentett 1950-ben egy gyerek számára a kisvasút, azt talán nem kell részleteznem, s hogy még csak közel sem engedték hozzá..?! A konyhában ülve megettünk egy szelet szegényes töltelékű beiglit, s fájó szívvel, szótlanul hazamentünk. Azon a karácsonyon fogadtam meg, hogy addig nem nyugszom, amíg nem lesz egy olyan kisvasutam, amilyen senki másnak nincs. Néhány évtizedet ugyan kellett rá várni, de nyugdíjasként, saját műhelyemben sikerült beteljesíteni fogadalmamat. A keserűség azóta már elszállt a szívemből, és az emberi jóságra és szeretetre apellálva készítem el minden évben ezt az ünnepi dekorációt. Ha ezzel bárkinek örömet okozok, már nem volt hiábavaló a fáradozásom! – fejezte be a történetet, s a házból kihallatszó telefoncsörgést észlelve, gyorsan elbúcsúzott vendégétől.
A férfi és unokái számára a vonatos kert meglátogatása aztán hagyománnyá vált, legyen kopogósan hideg karácsony vagy locspocsos enyheség, a növekvő gyerekek el sem tudták képzelni, hogy kimaradjon az ünnepi programból. Eltelt vagy négy-öt karácsony, és egyszer megdöbbenve tapasztalták, hogy az ezüstfenyő immár lampionok és kisvonat nélkül őrzi a magányos házat, aztán a következő évben ugyanúgy. Jó darabig tartott, amíg a férfi meg tudta győzni a gyerekeket arról, hogy fogadják el: az élet természetes rendje a változás, a régi dolgok, emberek elmennek, és újak jönnek a helyükbe, és ez így jó. A történteket végül a legkisebb tette helyre: – A bácsi biztosan a játékvonattal ment fel a mennyországba, és most a Jézuskával vonatozik – mondta meggyőzően. Igaza lehet, ezért ha elfáradna szívünkben a szeretet, jusson eszünkbe, hogy valamennyien a peronon állunk, és a vonatunkra várunk. De ma este még Ő jön le közénk..!
