Májusban vehettünk részt egy egészen különleges kiállításmegnyitón a Galambos János Zenei Alapfokú Művészeti Iskolában. SZEBÓ SIPOS BARNABÁS Kiáltás a világ csendjébe című festménykiállításának rendhagyó, zenés megnyitóján valójában egy mélyreható kísérlet tanúi lehettünk a művészet és az emberi tudat fejlődésének a színek segítségével történő bemutatására. A neves színművész, aki évtizedek óta foglalkozik festészettel – és zenével is –, egy utazásra hívta közönségét, amely az emberiség gyermekkorától a mai korunkig vezet, a színek spektrumának rendje szerint ihletett képein keresztül.
Az elhangzott gondolatokat GEIGER BÁLINT improvizatív gitárjátéka kísérte, keretet adva a képzeletbeli, empirikus kalandnak.
Az előadás korunk világának arra az elfogadott felfogására épül, hogy a művészet kérdéseit és eredményeit eredendően szubjektívnek, míg a tudomány álláspontját mindig objektívnak tartjuk. Azonban ez az objektivitás nem mindig jelent valóságot számunkra, mert nem tudjuk tapasztalattal megerősíteni azokat. Az ember a tudomány fejlődésével olyan világokba jutott el, ahol már érzékelni nem tud, ezért a megfigyeléseinek hiányosságát tudományos gondolatokkal egészíti ki. Így az ember hajlamos elszakadni az általa érzékelt valóságtól, vagyis úgy érzi, hogy „lehet valami úgy igaz, hogy nem valódi.”
Kísérletével a művész azt javasolja, hogy próbáljuk meg a dolgokat újra érzékelni! Nézzük meg, hogy mit látunk, mit érzékelünk, és próbáljuk a látottakat nem megfeleltetni a már ismert teóriákkal, hanem megfigyelésünk alapján gondolkodjunk. Erre – a valóság megragadására és a személyesség megélésére – a művészet nyújtja a legjobb kapaszkodót.
Az előadás központi eleme a fény, a sötétség és a színek viszonyának filozófiai és érzékelési megközelítése, különös tekintettel Goethe színelméletére.
Isaac Newton a XVII. században fedezte fel, hogy a napsugarat háromszögletű üvegprizmán átbocsátva, kibomlik a szivárvány teljes pompája. Ezeket a színeket nevezte spektrumnak (képzetnek). A spektrum színeit Newton egy második prizma alkalmazásával újra fehér fénnyé tudta egyesíteni. Az ebből kialakított színelméletének lényege az, hogy a fehér fény összetett fény, amely különböző színek kombinációjából áll.
Goethe ezzel szemben színelméletében a színek természetét nemcsak fizikai, hanem pszichológiai és esztétikai szempontból is vizsgálta. Szerinte a színek észlelése szubjektív tapasztalat, nem pusztán fizikai jelenség, hanem az emberi érzékelés eredménye. Szerinte a színek a fény és a sötétség kölcsönhatásából születnek, és az észlelő szubjektum nélkül nem is léteznek „színek” úgy, ahogy mi tapasztaljuk őket. Elmélete szerint a fény és a sötétség interakciója hozza létre a színeket.
Szabó Sipos Barnabás kísérletében a színek kerültek a megfigyelés központjába, és a színek tükrében mutatta be az emberi tudat fejlődésének kultúrkorszakait, annak figyelembevételével, hogy a színek kozmikus harmóniája semmilyen módon nem cserélhető föl, azaz a spektrumban megmutatkozó színek sorrendje nem változik soha. Minden korszakhoz egy-egy színt társított, amely az adott korszak tudatállapotát és érzékelését tükrözi.
Első az ó-indiai korszak, a kép az emberiség csecsemőkorát jelképezi, ahol minden egységben volt, az ember nem különböztette meg magát a külvilágtól. Ekkor csak az egyfajta örömteli egységélményt adó belső fényt érzékelték, a külvilágból csak a magenta világa volt érzékelhető.
Az ó-perzsa kultúrkorszakban az ember alapvető természeti princípiumai (ásványi, növényi, állati lét) mellett az emberi tudat már megkülönbözteti magát a többi dologtól, megjelenik a közös öröm, a közös lélegzet és a mozgás akarati megnyilvánulása. A kor színe a kármin, az intimitás, belső melegség és szeretet színe, szintén a gyermekkorra, az anyai szeretetre emlékeztet.
Az egyiptomi korszakban a szellemi minőség az egyiptomi kultúrában kiemelt szerepet betöltő Napban jelenik meg. A végtelenül precíznek nevezett egyiptomi kultúra vallási hiedelmek nélküli, és azt sugallja, hogy a világnak szellemi okai vannak, ami természetes volt a tudat számára. A kor színvilága a narancssárga.
Az ókori görög kultúrában az emberi tudat kiskamaszkorban volt, felfedezte a mélységet és a magasságot, a teret és a harmadik dimenziót. A görögök szerelmesei lettek a Földnek, de még nem láttak túl a fényen, nem látták a kék világot; Homérosz a tengert borszínűnek, a napot jáde zöldnek, az eget mézszínűnek írta le, utalva a kék hiányára.
A Római Birodalomban a görög földszeretet a föld birtoklásába fordult át. Az ember már észlelte a zöld színt. Mivel az ember a kezdetektől a fény felé törekedett s mikor eljött az a pillanat, amikor az élő fény (Krisztus) itt élt az emberek között, azok nem ismerték fel ennek jelentőségét. Ezután a szellemvilág elengedte az ember kezét, az ember belépett a sötétségbe és a felelősség korszakába. Elvesztette a fényt, amelynek keresésére indult.
Bizánci idő, szín a kék felé hajló bíbor. Beűzetés a földbe (a paradicsomból való kiűzetés) és a földi felelősségbe való belépés kora. Az ember még támaszkodik a kihúzódó szellemvilágra, de már magára marad. A szellemvilág tisztelete még erősen érezhető.
Korai középkor és reneszánsz, ahol a kobaltkék a domináns szín. A tudati lélek korának is nevezhető, amikor az emberi testbe bezárul mindaz, ami régen nyitott volt. Megjelenik egyszerre az egyedüllét belső végtelenség érzése, ami befelé tágul, és kívülről a bezártság. A sötétség óvja az embert, mint ahogy az anya óvja a szeretet fényét. Ebben az időszakban tudta először megragadni a gondolatot az ember.
A mai kort – színe az indigó – a művész a fény újra megtalálásának lehetősége korának nevezi. Ez egy sötét kor, ahol az ember a külső világot tartja realitásnak és a belső világát illúziónak. Az ember elveszítette a kapcsolatát a belső világával, és a külsővel azonosítja magát. Az ember azt hiszi, hogy a fényt látja, de nem, csak azt, amit a fény megmutat. Lehetőség van arra, hogy az emberi tudat újra megtalálja a fényt, amit elhagyott. Ennek útja a belső fény megtalálásában rejlik, amely átvilágítja a violát a vörösből, és lehetővé teszi a saját világunk újjáteremtését. Mihály arkangyal támogatja ezt a folyamatot, segítve a fényt a sötétségben.
A rózsa üzenete a sötétben lélegző tavaszban történő titokzatos kinyílása; az élet titkának megfejthetetlensége.
Az előadás Weöres Sándor egy idézetével zárul, amely az élet mélységes titkát ragadja meg, majd ismét visszautal a művészet szerepére.
„A titok, ami rejtett, megfejthető, és a titok, ami nyilvánvaló, megfejthetetlen.”
Ez a titok az élet, amit megpróbálunk megfejteni, de megfejthetetlen. A művészi szemlélet – személyessége által – azonban lehetőséget ad bepillantani valóságba s azt érzékelni, hiszen a művészet a világ megismerő ereje.
Összességében az előadás egy gazdag, filozófiai megközelítést nyújt az emberiség tudatának és érzékelésének fejlődéséről, a színekszimbolikus felhasználásával. Kiemeli a személyesség, a belső valóság és a művészet fontosságát egy olyan világban, ahol a külső valóság dominál.
Rövid ismertetőnkben nem tudtuk megeleveníteni a művész szuggesztív előadását, a zenei improvizációkkal támogatva átélhető, kicsit misztikus hangulatot, ezért minden művészetkedvelő olvasónknak ajánljuk Szabó Sipos Barnabás képeit és előadását.