Néhai Lajos nagybátyám alacsony, vékony, kákabélű ember volt. Hogy miként lett belőle bányász a maga 155 centijével, azt sosem tudtuk meg, pedig nyaranta, vakációzó pesti gyerekként sokat sertepertéltünk a közelében. Amikor a hajnali sihtából (a fiatalabbak kedvéért: ez műszakot jelent bányásznyelven) megérkezett a faluba a fakarusz – a Csepel teherautó alvázára épített, fémdobozos, faüléses buszpótló jármű -, már mindannyian ott hangoskodtunk körötte, és néztük a fáradtan, szénporosan lekászálódó embereket, meg persze vártuk Lajos bátyámat, aki általában utolsónak lépett ki a jármű ajtaján. Fokozott érdeklődésünk nem volt teljesen önzetlen, leginkább az a néhány szem frutti vonzott bennünket, ami hogy, hogy nem, mindig meglapult gyűrött oldaltáskájában. Volt neki más jó tulajdonsága is: a Jóisten olyan kézügyességgel áldotta meg, hogy a bányából hazahordott, elhasznált színes robbantózsinórokból készített öveinek és fonott demizsonjainak a csodájára jártak a környékbeliek. Ez utóbbinak a felesége, Erzsi néni örült igazán, aki képes volt hétvégente bevonatozni a városi piacra, hogy jó pénzért eladja ezeket, így egészítve ki az egyébként is elég tisztesnek mondható bányász bért. Nagynéném, testi-lelki habitusában teljes ellentettje volt a férjének: határozott akaratú, nagydarab asszonyként uralta a párját és a maga két, előző házasságból származó lányát. Még ez sem lett volna baj, ha a hatvanas kádári évek falusi idilljébe nem zavar bele valami, mégpedig az alkohol.
Nemigen látott még a világ olyan bányászt, aki a műszak végeztével ne öblítette volna le a szénport néhány pohár itallal, de Lajos bátyámnak ez tiltva volt. Erzsi néni képes volt a munkásjárat érkezésekor kiállni a kerítéshez – karjait jelentőségteljesen összefonva a mellén –, jelezve, hogy az út csak hazafelé vezethet. Pedig az ÁFÉSZ italboltja, úgy ötven méterre, hívogatóan tárt ajtókkal várta minden nap a munkában megfáradt és kiszáradt bányászokat. Az asszony a gazdasági ügyeket is a felügyelete alatt tartotta és szigorú takarékossággal vezette a háztartást. Ez azt is jelentette, hogy nagybátyámnak fillérre el kellett számolnia a keresetével, és be kellett érnie szerény zsebpénzzel. Első időben a férfi még lázadozott néha, de aztán beletörődve a megváltoztathatatlanba, egyfajta bosszúállásra adta a fejét. Vasárnap délelőtt, amikor a család nőtagjai a templomban voltak, vagy délután, amikor azok kiültek pletykálódni a ház eleji kispadra, ő a kert végi sövényt átugorva kiszökött a kocsmába és egy-két óra elteltével hangosan gajdolva, tajt részegen jött – vagy éppen támogatták haza. Erzsi néni persze mindennek lehordta és a falu szégyenének nevezve belökdöste a házba, ahol a kiszűrődő zajból ítélve – Uram bocsá’ – alaposan elverte a sodrófával. Így ha hajnalban a buszra gyülekező munkások Lajos bátyámra néztek, akkor a jelekből naptár nélkül is megítélhették, hogy tegnap vasárnap volt.
A családon belüli erőszak legsúlyosabb megnyilvánulásáért azonban nem a szesz, hanem egyértelműen a bányászlámpa tehető felelőssé. Valamilyen ismeretlen oknál fogva ugyanis a bányászok nem rakták le lámpájukat a műszak végeztével a bányaépületben (talán féltek attól, hogy másnapra ellopják?), hanem övükbe akasztva hozták haza minden munkanap. Lajos bátyám is így járt el, s hazaérve felakasztotta a világító eszközt a pitvar falába vert kampósszegre. Kérlelésünkre el is magyarázta, hogy miként működik, hogyan lesz a karbidra csöpögtetett vízből acetilén gáz, ami jó büdös, de ugyanakkor meggyújtva nagyon szépen világít – még bemutatót is tartott belőle. Arról persze csak utólag értesültünk, hogy a magyar kreativitás más felhasználását is kimódolta már a lámpába való karbidnak. Ha egy borosüvegbe karbiddarabot dobunk, s arra vizet öntünk, majd gyorsan és légmentesen lezárjuk, akkor olyan robbanóeszközhöz jutunk, ami élővízbe dobva elkábítja a közelben tanyázó halakat, amiket aztán csak össze kell szedni a víz felszínéről. Erzsi néni ki nem állhatta a halszagot, ezért a férje nemigen gyakorolta ezt az eljárást, de Kalányos Ferkó, a falu legjobb zug-pálinkafőzője, aki megunta a fűzfabottal való nem túl eredményes pecázást, úgy döntött, hogy megtanulja Lajos bácsitól az előbb felvázolt nagyüzemi módszert. Kérése meghallgatásra talált, amihez döntő érvként szolgált az a két liter vegyes gyümölcs párlat, amit újságpapírba csomagolva alkonyatkor helyezett el nagybátyámék szalmakazaljának egy megbeszélt sarkában.
A gyakorlati bemutatóra egy szélcsendes szombat délután került sor, amikor is Lajos bátyám egy vastag falú csatos üvegben lévő karbidra öntött rá vizet, s a lezárt flaskával a kezében hosszasan magyarázta a szeszmesternek a tennivalókat. Talán túlságosan hosszan is, mert mint azt a távolabb napozók később elmesélték, a palack még a kezében felrobbant, aminek két következménye lett: Először is, Kalányos Ferkó egetverő ordítással futott neki a világnak, úgy hírlik többé egy falat hal sem ment le a torkán, nagybátyám pedig üvegszilánkok által összevagdosva, véres ruhában oldalgott hazafelé. Hogy a látása megmaradt azt abból lehetett észrevenni, hogy feleségét megpillantva villámgyorsan iramodott el az istálló felé, aminek ajtaját gyorsan berántotta maga után – szerencséjére -, mert így az utána hajított keményfanyelű vesszőseprű csak az ajtó deszkáján hagyott nyomot. Egy hétig sem Lajos bácsit, sem Erzsi nénit nem látta senki a faluban. Hogy mi történt ez idő alatt velük a házban, arról mindenkinek csak sejtése volt, bizonyosat senki sem tudott. A nyolcvanéves ángyom, aki azért ült mindig a templom utolsó padjába, mert onnan jó rálátás van a gyóntatószékre, például azt híresztelte, hogy Erzsi néni a szokásosnál sokkal hosszabb időt töltött el bent, és a tisztelendő úr is gyöngyöző homlokkal lépett ki utána a fülkéből. Ki tudhatja a Jóistenen kívül az igazságot?!
Ilyen és hasonló tapasztalatokkal gazdagodva tértünk haza nyárvégente a városba, és ma már tudom, hogy igazi életre nevelés volt ez. Felnőtt fejjel visszagondolva a fél évszázad előtti falusi létre, amikor a nők vezették a háztartást, nevelték a gyerekeket és ellátták a ház körüli kisgazdaságot, a férfiak pedig a munkából hazatérve, belekezdtek a második műszakba, otthon vagy a földeken, megállapítható, hogy azért valamiféle tisztes egyensúly fennállt a felek – férfi és nő – között. Közel sem voltak ideálisak az életkörülmények, de a plébános és a tiszteletes úr vasárnaponként a jó erkölcsöt hirdette és kölcsönös tiszteletre ösztönözte híveit, a falu pedig hamar a nyelvére vette azokat a – döntően – férfiakat, akiknek sűrűn eljárt a keze. Amúgy a nők sem voltak fegyvertelenek: zsörtölődéssel, lelki terrorral komoly réseket tudtak ütni a családfő tekintélyén. Lajos bátyám pedig – Isten nyugosztalja! – örülhet annak, hogy nem napjainkban élte le életét, így el tudta kerülni a túlbuzgó „civil” érdekvédők vádaskodását, nevezetesen: hogy a fejével rendszeresen rátámadt feleségének sodrófájára.
Bencsik László