„Lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása”

       Nehezen törtem bele a civilizációba. Iskolai beíratásomat megsirattam, de igazam is volt: idegenek voltak ott nekem a tanítók, az osztályok szaga, az igazgató úr képe, a fegyelem, a képek a falon józan Jánosról és részeges Jánosról

Sehogy se szerettem oda járni. A kóborlásról meg végképp nem tudtam letenni a tanulás kedvéért,

Egyetlen arc, hang, mosoly feledtetett velem némiképp minden rosszat: a tanítómé Boltos Péteré. Magas, szép, férfias, hullámos hajú ember, zengő hanggal. Szigorú és kedves viselkedésű. Szigetszentmiklósi volt, Harasztira nősült, ezért tanított a ligeti elemi piros téglás, kicsit szecessziós díszítésű épületében.

Ő olvasta föl nekünk életem első irodalmi művét, az Egri csillagokat.
Mindennap csak egy-egy részt.  Ezt az órát vártam.  Együtt harcoltam, szenvedtem a hősökkel: Dobó Istvánnal és másokkal.

Szerettem Boltos Pétert és mégis féltem tőle. Leckék és házi föladatok dolgában nem ismert kegyelmet. A padok közt járva elmagyarázta, mit kell másnap megírni vagy megtanulni, majd felénk fordulva, nagy indulattal kijelentette:

– Annak pedig, aki nem csinálja meg a leckét, „lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása”. Én nem tudtam akkor, hogy ez bibliai idézet. Én csak az arcát láttam, a fenyegetést éreztem a hangjában, és megborzadtam. Soha még nyelvi fölidézés így nem rázott meg. A képzeletembe vágott bele az a „sírás-rívás” – persze, az ő hangján, akit szerettem -, de főleg a „fogaknak csikorgatása”. Kivert a verejték, mert hallottam azokat a fogakat kíntól megcsikordulni. Láttam már apámat, amint dühében a fogát csikorgatja.

Ha Boltos Péter megmondja, hogy egy-két botütés, körmös vagy sarokba állítás lesz a büntetésünk, nem borzadok el ennyire. De ő nem magyarázta meg a szavait, nem adott használati utasítást ehhez a költői sorhoz. Ránk bízta, mint jó nevelő, hogy magunk képzeljük el a keserű sorsot, ami másnap ránk vár.

Aznap nem futottam ki a határba. Anyám csodálkozott is, milyen türelmesen írogatom a házi föladatot az irkámba. Meg akartam szabadulni a félelemtől. Gondosan megírt a leckét. Csak hát nekem rettenetes, macskakaparásnál is rondább betűim voltak. A helyesírásom is csak véletlenül lehetett hibátlan. Nem is mentem másnap nyugodt szívvel az iskolába. Szívdobogva lestem az osztályba lépő jókedvű tanítót.
Magunk elé kellett tennünk az irkánkat, a leckeoldalnál kinyitva. Boltos  Péter sorra megnézte mind.  Én valahol középen, majdnem az utolsó sorban ültem a padban.

       A tanító kezébe se véve olvasta el, amit lekörmöltem. Csak aztán kapta föl az irkát.

       –   Hát ez meg mi, Jóska fiam?

       –   A lecke, tanító bácsi.

       –   De mégis mit gondolsz, ki tudja ezt elolvasni? Aztán meg a mondatot nagybetűvel kezdjük, és a vonalra, vízszintesen írunk, nem úgy, ahogy te, ferdén a sorok közé. Miért nem tanulsz te rendesen?

       –   Én tanultam, tanító bácsi.

Boltos Péter nagy piros vonással keresztülhúzta a keservesen teleírt sorokat az irkámban.

       –   Megmondtam, hogy aki nem csinálja meg rendesen a leckét, annak lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. Állj ki a padból.

       –   De tanító bácsi… – nyöszörögtem.

       –   Gondoltál volna erre otthon, amikor írtál.

       Azt hittem összeesek a félelemtől. El is pityeredtem. Intésére ki kellett mennem az asztala elé. Ott vártam, míg a többi bűnöst is összegyűjtötte. A fogaim csikorgatására szörnyű képekkel gondoltam: meggyújtja az orrom alatt a cigarettáját; a padra fektet, és nádpálcával veri a fenekemet, míg elájulok; addig húzza a hajam, míg ki nem szakad az egész fürt. Ez a kép és a hozzágondolt fájdalom volt a legrosszabb. Remegtem és vártam. Ha gyűlölöm, dacosan és dühösen fogadtam volna tőle bármi kemény büntetést. De szerettem, és nem akartam szembeszállni vele. Azt akartam, hogy igaza legyen, másként ellenségévé kellett volna válnom.

       Végre fölment, elénk állt a dobogóra.

       –   Mi az, megszeppentetek? Hibázni jó, fizetni nem akartok érte? De adok még egy lehetőséget. Holnapra megcsináljátok a leckéteket úgy, ahogy kell?

Egyszerre vidultunk föl.

       –   Igen!

       –   Jóska fiam, te is megtanulod, milyen a nagy 1 betű?

       –   Meg, tanító bácsi.

       Most már mosolygott, ragyogtatta arany szemfogát, amit annyira szerettem látni. A nap bevágott az ablakon. Az októberi fákról levelek sodródtak az ablaknak. Éppolyan aranysárgák voltak, mint az ő nevető fogai.