Tornai József 1927 októberében született Dunaharasztin. Édesapja vasutas volt. Két bátyja és nővére mellett ő a család legfiatalabb tagja. Édesanyja hívő katolikus, gyermekeit is e szerint nevelte. Elemi, polgári, majd kereskedelmi iskolába és három évig egyetemre járt, a bölcsészkar hallgatója volt. 1948-tól gyári munkás Csepelen, segédmunkás a Közvágóhídon, ahonnan elbocsátják antimarxista magatartása miatt. Később a Csepel Autógyárban műszaki tisztviselő. 1962-től szabadúszóként csak irodalommal foglakozik. 1949-ben írta első maradandó verseit, kötete kissé megkésve, 1959-ben jelent meg Paradicsommadár címmel, a Magvető Fiatal írók sorozatában. Mint tehetséges, ígéretes költőt, 1955-től tartották számon, ekkor mutatkozott be az Új Hangban. Első mestere Szabó Lőrinc volt: nem a korabeli folyóiratok szerkesztőitől, hanem tőle várta költővé üttetését. Ezt követte számtalan verses és prózai kötet. A költészet mellett önéletrajzi ihletésű regénye, elbeszélései, valamint több esszékötete jelent meg. Irodalmi munkásságát több díjjal ismerték el: József Attila- és Arany János-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének és a Magyar Köztársaság Babérkoszorújának kitüntetettje. 2005-ben szülővárosa díszpolgárrá avatta, 2006-ban Tiszatáj-díjban részesült.
Tavasz végén szokatlan kánikulai melegben csöngettem be Tornai Józsefhez. Most másfajta izgalmat éreztem, mint mikor tíz évvel ezelőtt először találkoztam az ismert költővel. Akkor még azért izgultam, hogy vajon miről tudok, én egyszerű irodalomkedvelő beszélgetni vele. Tíz év ismeretsége, már-már barátsága után inkább az apám-korú költővel való találkozás öröme, és a rám váró beszélgetés élménye volt oka a mellkasomat feszítő érzésnek. Majd megszólal az ismerős hang, bemutatkozás, kattan az elektromos kapuzár, és én máris ereszkedem le a keskeny lépcsőn az első „süllyedetre”, ahogy Jóska elnevezte a földszintet; hegyoldalban lévő házuknál ugyanis az utcaszint az első emelettel van egyvonalban. Így lett a lefelé elterülő első szint neve az emelet ellentettjeként süllyedet. A nyolcvanadik évében lévő költő a lépcsőházban fogad. Jellegzetes testtartásával nyit ajtót. Szokása szerint derűs. Magas homloka fölött ősz haja ritkább, mint mikor megismertem, talán soványabb is, de mégis messze elmarad korától, friss, fiatalos. Udvariaskodásra nem hagy időt, már is beszélgetni kezdünk. Az előszobában felesége, Ildikó is bekapcsolódik a társalgásba – köszönésre is csak ezután jut idő. A nappali szobába tessékelnek. Leülök. A szoba kellemesen hűvös, a nyitott ablakon beáramlik a friss hegyi levegő. Lábunk előtt fekszik a Kongresszusi központ és a Novotel szálló. A MOM-park hatalmas épületei óriásoknak tűnnek, a tőlük nem messze fekvő Gesztenyéskert öreg fái alig látszanak.
A szoba olyan, mint tulajdonosa: modern és ősi. Az archaikus láda, a falon ősi kultúrák szimbólumait ábrázoló képek, népművészeti kerámiák. A természetet közelhozó hatalmas zöld növénnyel szemben a másik falon a plafonig könyvek, a polc előtt modern lámpa az olvasáshoz. Minden a célszerűséget szolgálja, az egyszerűség mégis szellemi munkát sugall: puritán intellektualitást. A légkör felold a kötelező bevezető mondatok alól, rögtön a lényegi beszélgetésre sarkall.
– Első találkozásod a verssel?
– A költészettel igazából a polgári iskolában találkoztam először. Csokonai, Balassi, Petőfi, Arany költészete ragadott meg legjobban. Rácsodálkoztam a formára és a ritmusra. A költészet olyan csoda, mint a zene. Ezt találtam meg a 18-19. századi költők lírai realista műveiben. A másik hatalmas felismerés a cserkészethez kötődik: a népdal, a népzene megismerése. Az 1930-as évektől elindult falukutató mozgalom hatására a cserkészetben az addigi, többnyire német és amerikai dalok helyett – főleg Bartók és Kodály hatására – magyar népdalokat énekeltünk. A cserkészetben őrsvezetőnek választottak. Egy országos őrsvezetői táborba is eljutottam, ahol kilencezer fiatal vett részt. Sosem felejtem el, hogy esténként a tábortűznél milyen felszabadultan és boldogan énekeltük a népdalokat. A cserkészet által kapott élmények, a sok tizenéves gyermek társaságának emléke és az együtténeklés közösségi élménye összeolvadt a népdal ősiségével, szépségével. Kifejező ereje megdöbbentő. Figyeld csak meg ezt a néhány sort:
Fölmentem a hegyre, lenéztem a völgybe,
Ott egy asztalt láttam búval megterítve.
Ez szürrealista kép, hiszen búval nem lehet asztalt megteríteni, de mégis milyen egyszerű, mindenki érti. Az embert szíven üti ez a gondolat. Ez jelentette a költészettel való találkozást.
– Első igazi versed?
– A versekre való rácsodálkozás egy meglepő ösztönnel párosult. A határban, az erdőben, a haraszti turjánokban való végtelennek tűnő magányos barangolásaim során népdalokat énekeltem, vagy gondolataimat „versbe” rendeztem. A megcsodált rím és ritmus segítségével formáltam kis versszakokat, felfedezve így az ősi nyolcast, amely a magyarban a leggyakoribb hangsúlyos vers. De hát ezek nem is voltak igazi versek. Diákkoromban többet is írtam, ezt némi mosolygással fogadta környezetem. Egyszer a házi feladatomat is versben írtam meg; a tanító bácsi azonban nem méltányolta a fáradozásomat. Első igazi versem a „Hívó hang”, mely a már említett ősi nyolcasban íródott. Ezt negyven évig formáltam, amíg úgy éreztem, hogy nem lehet javítani tovább: a vers elkészült.
– Mikor döntötted el, hogy költő leszel?
– Soha sem akartam más lenni. Nem érdekelt igazán más, csak az irodalom és a zene. Képzelj el egy fiatal fiút, akit az olvasáson kívül nem érdekelt más. Állandóan olvastam, és ez a könyvéhség a mai napig is bennem van. „A könyvbűl nem lehet harapni” – mondta apám. Anyám, aki a Biblián kívül nem sokat olvasott, védett meg, és támogatta szenvedélyemet.
– Mióta tartod magad profi költőnek?
Németh Lászlót kell idéznem, aki azt mondta, hogy az intelligencia az önismerettel kezdődik. Mindig kételkedtem a költői képességemben. 1951-ben megismertem Szabó Lőrincet, akivel haláláig közeli viszonyban voltam. Ö azt mondta, rosszak a verseim, kár a papírért. Nagyon megharagudtam rá, egy ideig nem is kerestem fel.
Végül is kibírtam a szélsőséges kritikát, így helyre állt kapcsolatunk. Később tudtam meg egy közös barátunktól, hogy túl mentálisnak tartja a verseimet. Ez azért is érdekes, mert Szabó Lőrincet én a huszadik század modern magyar költészetének legintellektuálisabb költőjének tartom. Első jó versem is hozzá kötődik, 1957-ben, halála után írtam.
– A te költészetedet is intellektuálisként jellemzik…
– Igen, bár én kiemelném a szimbolikus és mitikus jellegét. Nagyon erős volt számomra Bartók hatása, szinte mágikusan vonzott. Bartók a magyar, a román, a szlovák és a török népzenét a világ élvonalába helyezte. A gyökereket kereste és találta meg, ezt építette be szerzeményeibe. Számomra is ez mindig egy rendkívül fontos dolog volt. Eljutni a gyökerekig, az írásbeliség előtti népköltészethez. Megismerni indiánok, eszkimók, egyéb természeti népek népköltészetét. Hol kezdődött? Megragadni azt a pillanatot, amikor az ember megnevezte a dolgokat: nap, isten, folyó, stb.; ez a költészet pillanata. Erről szól a Boldog látomások című fordításkötetem. Ez az ősi forma szólalt meg a Veres Péter énekekben is.
Gondold el, hogy tizennégy éves korom óta állandóan olvasó ember vagyok. A mai írói-költői tapasztalat ennek az olvasó embernek az életpályája. Az olvasás és az irodalmi munka számomra teljesen természetes volt. Nem tudtam, hogy más hőfokon is lehet kedvelni az irodalmat, másként is lehet olvasni, nem csak olyan megszállottan, ahogyan én. Ugyanúgy, ahogyan a libidója sem egyforma az embereknek.
– A népköltészeten, Bartókon és Szabó Lőrincen kívül kik voltak rád nagy hatással?
– Nagy László költészete meghatározó volt. A paraszti származású költő ősi tüze és európai nyitottsága megigézett. Juhász Ferenc pedig a lírai költészetben jelentett sokat. Olvasmányaim nyomán minden összekapcsolódott az angol, francia, spanyol, német, amerikai világirodalommal. Ebben segített Nagy László és Juhász Ferenc költészete. Ez vezetett el az úgynevezett bartókiságig; a magyar, keleti hagyományt hogyan szintetizálhatjuk a nyugati irodalommal. Ebben Bartók a huszadik század óriása volt. Gondold meg, hogyan jelenik meg a Cantata Profanaban az ősi, archaikus román ballada az európai emberiség mitikus örökségeként.
– Költészetedben erre a véget nem érő kutatásra mondod, hogy modern vagyok és ősi?
– Pontosan. A Bartóki modell, az ősiség és a mai világ kultúrája ugyanúgy bennem él, mint a múlt, a gyermekkor, ami a természettel való teljes összeolvadást jelenti, a mai kor tüneteinek megélésével. Együtt kell élni a modern kor betegségeivel, a globalizmussal, a környezet pusztításával, a pénz mindenhatóságával, és ezalatt folyamatosan vágyódunk vissza a természetbe. Mai napig is rendszeresen kijárok a dunaharaszti kiserdőbe. Korábban egy esszémben azt írtam, hogy minden percet elvesztegetettnek érzek, amit nem a természetben töltök. A természet iránti vágy vezet a törzsi korba, a mágia világába. A civilizáció rabságából szabadulni vágyó ember kitörése az ősi világba. A huszadik században újszerű zene alakult ki, melynek nagy zeneszerzői Sztravinszkij, Bartók. A bartóki pentaton a csak tiszta forrásból táplálkozás szabadságát is jelenti. Úgy érzem, genetikailag bennem van az ősiség iránti érzékenység. Például a kínai népzenét teljesen rokonnak érzem. Mikor ott jártam és hallottam, úgy éreztem otthon vagyok. Ez az én zeném. Hiszen mi magyarok is ázsiai nép voltunk, vagyunk. A népköltészet megőrzi az irodalom előttiség történetét, az ember fejlődését egészen a gyűjtögető életmódtól a városépítő társadalmak kialakulásáig. Mindent tudni szeretnék, ami az emberrel történt története folyamán. Eknaton Naphimnusz című, négyezer évvel ezelőtt íródott versét elsőnek fordítottam le magyarra. Ezért fordítom a világ törzsi költészetének jó részét, a Boldog látomások-ban. Ebben a kötetben eszkimók, indiánok, óceániaiak, ausztrálok, vietnámi bennszülöttek népköltészetét fordítottam le.
– Más fordításaid is vannak…
Igen, angol, francia, német, és nyersfordítások alapján finn, svéd és spanyol fordításokkal is foglalkoztam. Újra fordítottam a XIX. század egyik legszebb európai verseskötetét, Baudelaire, A rossz virágai című könyvét. Az angol irodalomból is fordítottam. Ezzel kapcsolatban van egy kedves kis történetem. Egy hölgyismerősöm olvasta D. H. Lawrence verseit. Nagyon tetszett neki és lelkesen ajánlotta, „úgy vélem, közel áll önhöz” – mondta. „Ismerem – mondtam neki – én fordítottam.
– Szerelmes versek?
Baudelaire-től megtanultam, hogy a nagy közhelyekről kell verset írni; szerelem, isten, halál. Még a legszebb szerelem is hatalmas fájdalommal jár, az állandó, leküzdhetetlen hiányérzet érzésével. Egy francia esszéíró szerint egy szerelem nagyságát csak a vele járó fájdalom mércéjével lehet kifejezni. A szerelmet versekben, csak vallásos szavakkal tudtam kifejezni. A szerelmes istent szeretné, aki elérhetetlen, de imádott szerelme elérhető. Az igazi szerelem tökéletes átlépés a másik fél személyiségébe. A szerelmi szexuális érzés a legegzisztenciálisabb élmény az ember életében, hozzáfogható csak a halál élménye lehet. A szexualitás az abszolút vágyakozásból ered, a racionalitás teljesen elmosódik, eltűnik.
– A szerelemhez kapcsolódik a Vadmeggy, valamint az És beszakadt a táj című köteted.
– A Vadmeggy önéletrajzi kötet, amelyben szüleim, családom és saját életem érzelmi történéseiről írok. Egy prózai mű, amely kritikát is kapott, mert sokan véltek hozzátartozót, ismerőst felfedezni a szereplőkben, illetve az olvasók nem voltak hozzászokva az ilyen őszinteséghez és nyíltsághoz. Ezzel kapcsolatban is van egy történetem. Egyszer a szerkesztőségbe berobog egy feldúlt, vörös képű férfi: „Ön Tornai József? – Igen. – Ön írta a Vadmeggyet? – Igen. – Hát jegyezze meg, egy tisztességes író ilyen könyvet csak a halála után ír meg!” A másik kötet egy rekviem meghalt szerelmem emlékére.
– Szerelem a házasságban?
– A szerelem a házasságban nem folytatódhat, hiszen nem lehet tartósan abban a feszültségben élni, nem lehet azt a tüzet huzamosan fenntartani. A házasságban meghatározó a gyöngédség, szexualitás, a közös értékrend, érdekek és egyéb összetartó elemek, de a legfontosabb összetartó erő, ami nélkül nem működik a házasság, az empátia.
– Mindig aktív közéleti ember voltál. Hogyan alakult közéletiséged a politikai változások közepette, illetve milyen szerepet játszott a politika az életedben?
– Amikor már véglegesen az irodalommal foglalkoztam, Magyarországot az aczéli kultúrpolitika jellemezte. Ekkor létezett egy ellenzéki csoport, a belvárosi társaság, ahol még együtt voltunk népiek és urbánusok. Érdekes, hogy mi már a hetvenes években meg voltunk győződve, hogy a kádári rendszer összeomlik. Nekem már 1963-ban Leningrádban egy észt értelmiségi elmondta, hogy milyen viszonyok uralkodnak a Szovjetunióban, a nemzetiségek milyen elégedetlenek, és a rendszer működésképtelen, az összeomlás előtt áll. Természetesen itthon ezt nem mindenki látta így. Volt olyan író barátom, aki a nyolcvanas évek végén is azt mondta: „Mit akartok? Lehet, hogy a Kádár-rendszer összeomlik, de a Szovjetunió soha sem. Megint bejönnek és elsöpörnek benneteket!” Milyen igaza lett!
A monori, majd később a lakiteleki találkozó nyomán alakult ki az MDF. Ez egy nagyszerű, de vegyes összetételű csoport volt, sokan valódi rendszerváltozást akartak, az óvatosabbak csak reformról beszéltek. Az urbánusok ekkor külön útra tértek. Még szinte meg sem alakult az MDF, amikor Haraszti Miklós New Yorkban megjelent sajtónyilatkozata szerint Magyarországon nacionalista párt alakult. Megkezdődött a hatalomért folyó harc, ami az egész rendszerváltást olyanná tette, amilyennek mi is megismerhettük. Én az MDF-ben politizáltam. Kértek, hogy induljak a választáson, talán országgyűlési képviselő is lehettem volna, de kijelentettem, hogy számomra az irodalom sokkal fontosabb, mint a politika, így nem vállaltam semmilyen tisztséget. Később a megkötött paktum, és a rossz politizálás miatt sokan elfordultak a Fórumtól, s többen – köztük én is – kiléptünk MDF-ből.
– Az Írószövetség?
– Végül is, ebben a tekintetben nem került el a politika, de ez nem pártpolitika volt, itt a magyar írótársadalom többsége választott meg, hogy képviseljem az érdekeiket. Ez 1992-95 között egy nagyon nehéz időszak volt. Politikai harcok folytak az országban, ekkor bojkottálták a Csúcs László vezette Magyar Rádiót. Emlékszem, hogy az elnökség egy része kérte, hogy az Írószövetség adjon ki egy nyilatkozatot, melyben elítélik és bojkottálják a rádió vezetését. Hosszú vita kezdődött nem tudtuk egymást meggyőzni. Ekkor azt javasoltam nekik, írják meg, amit akarnak, majd egyenként írják alá. Vállalják el a véleményüket, de ne a Szövetség választmánya nevében. Több konfliktusom is volt, amíg vezettem az írószövetséget. Szinte mindenki a rendszerváltás mellé állt, de amikor a változás már az ő személyét is érintette, nem volt hajlandó azt elfogadni. Nehéz évek voltak, örültem, amikor véget ért a mandátumom. Már az elején féltem, hiszen a környezetemben is tapasztalhattam, hogy a hatalom hogyan változtatja meg az embert, hogyan fordul ki jellemük önmagukból. A hatalom a legveszélyesebb méreg. Sikerült magamat megőriznem, bár a folyamatos idegfeszültség nyomot hagyott szervezetemben is.
– Dunaharasztiról még nem beszéltél…
– Gondolatban sokszor visszamegyek oda, ahol születtem: a dunaharaszti utcákra, erdőkbe. A Dunához. Ott még gyerekszemmel láttam mindent, s visszanyerhetem az ártatlanságomat: a naivságomat. Dunaharaszti akkor még szinte érintetlenül természeti állapotban volt. Nem csapolták le a turjánjait, vadvizeit, a Kis-Duna olyan tisztán ömlött a nádas, kavicsos partok között, hogy a fenekéig leláthattunk, nyitott szemmel úszhattunk a hullámai alatt. Nem nyúlt hozzá senki egyetlen fájához, erdejéhez, dombjához sem. Voltak ott pagonyok, kaszálók, gémeskutas legelők, dűlők és dombtetők, homokvágások és szigetek, ahova mindig különös kaland és ünnep volt elmenni. De ilyen rejtélyes szelleme volt a vasút mögötti homokbányának, sőt a házunk közelében Üresen álló egynémely teleknek is: játékaink és vad rejtőzködő ösztönnel épített kunyhóink helyeinek. Azt hiszem, természetes, hogy ezt a tájat, ezt az örökséget változhatatlannak hittem. Biztos voltam benne, hogy én elmehetek, feledékennyé válhatok, de a haraszti dombok és erdők, turjánok s a Duna ágai, szigetei ott maradnak eredeti erejükben és szépségükben.
Annál nagyobb volt a megdöbbenésem és a dühöm, mikor kiderült, mekkorát tévedtem. A háború utáni ipari roham szétrombolta a gyerekkor örökkévalónak képzelt paradicsomát. A Dunából szennycsatorna lett; szigetek tűntek el, mert mellékágakat töltöttek föl, a dombokat legyalulták, a vadvizeket levezette a Duna—Tisza megkezdett, de abbahagyott csatornája: az erdőket és nádasokat kilométer hosszú gépesített homokbánya mély szakadékai nyelték el. Az üres telkeket mind beépítették. Szülőhelyem eredeti változatosságának és vadságának képe már csak az én fejemben, írásaimban él.
Most is rendszeresen kijárunk barátaimmal Dunaharasztira, a csatorna melletti kiserdőbe. Régebben sátort is vertünk, és éjszakára is kinnmaradtunk. Ma már nem biztonságos, ezért csak egynapos kirándulásokat szervezünk. Ha van egy kis időm, és akad társaság, azonnal útrakelünk, és irány Haraszti. Nem tudok elszakadni a természettől, a haraszti tájtól.
– Jelenleg mivel foglalkozol?
– Nem unatkozom. Az utóbbi években nagyon termékeny voltam. Elkészült Baudelaire, A rossz virágai című fordításom második, javított kiadása. Megjelent lírai életművemet tartalmazó kétkötetes könyvem a Csillaganyám, csillagapám. Esszéköteteim közül a Villámsújtotta kor című könyvemben az általam olvasott világirodalmi művekről írtam. A Leszálltam anyám öléből című kötet önéletrajz, a Léda megerőszakolása egy kicsit nehezebb, mélyebb filozófiai könyv.
– Nagyon aktívan dolgozol…
– Igen, ezt bizonyítja az is, hogy a 2003-ban megjelent összes versemet tartalmazó sorozatnak elkészült a harmadik könyve is, mely azóta íródott, és tizenegy kiadatlan verseskötet alkotásait tartalmazza.
– Nem sok ez?
Ennek azt hiszem két fő oka van. Az egyik az, hogy már mindent megtanultam, ami a költészet technikáját illeti. Mondtam is régebben, hogy „akkor írtam verset, amikor akartam!” De ez nem így van. Akkor is írtam, amikor nem akartam! A vers ugyanis egy élmény, egy érzés, egy mágia. Nem lehet benne megmagyarázni, érvelni. A verset kinyilatkoztatjuk. A magyarázat, az értekezés prózai mű. A vers érzelem, impresszió, ugyanúgy, mint a zene. Sokszor értelmezni sem kell, csak érezni. Tehát az a verstechnikai tudás ötvöződik a hosszú életem rengeteg élményanyagával, ami állandó lelki muníciót ad a versíráshoz. A versben a legnagyobb energia a tudatalattiból szabadul fel.
– Most olvastam valahol, hogy aki sokat megismer az emberiség múltjából, az hosszabb életűvé válik, hiszen a múlt élményanyaga gazdagítja saját életét is. Ez rád is vonatkozik, hiszen a legmélyebben megbújó gyökereket kerested költészeted során.
– Ez igaz. Sokkal több élményanyag van bennem, mint amennyi verset meg lehet, vagy meg tudnék írni.
2003-ban Nyíregyházán konferenciát tartottak a költő 75. születésnapja alkalmából életműve tiszteletére. A konferencián a magyar kortárs irodalom számos képviselője jelen volt. Egyikük, Ferenczi László többek között ezt írta jellemzésében Tornai Józsefről: olyan ember, „… akivel véget nem érő párbeszédeket lehet folytatni, mindegy, hogy hol, kánikulában vagy hóesésben, egy utcasarkon Budán; zsúfolt autóbuszon állva Budapest és Balassagyarmat között; kényelmes vasúti fülkében Budapest és Miskolc között; első amerikai utam előtt nálam, amikor arra figyelmezteti akkori partneremet, hogy időnként fűtsön be, nehogy teljesen kihűljön a lakás…”
Ballagok hazafelé a késő éjszakában. Fülemben még ott csengenek a költő szavai, agyamba vissza-visszatér egyik rövid verse; látom, ahogy Tornai József gyermekként, szabadon, lelkében az ősi tűzzel alkotja rímeit:
„Gyerekkoromban tán jobban szerettél,
mert minden fűzről, gyönge gólyahírről,
ha nem is tudtam, mindig integettél.
És hazafelé aztán alkonyatkor,
a nagy porban mezítláb énekelve,
ragyogtam, mint a vadgalambtoll.”
Gáll Sándor