Mindig szívszorító, ha valakinek a haláláról érkezik hír. Főleg, ha egy régi barát a kultúra világából, egy alkotó esetében, ahol véget ér a pályamű, ha egy sokoldalú, elkötelezett ember távozik, aki komolyan vette a családi tradíciót s folytatta mindazt, amit szülei, testvérei műveltek – a szó legszebb értelmében. A művet, a művelést András a legkomolyabban véve folytatta, és hagyta az utódokra, hogy a gyorsan változó és egyre értékvesztőbb világban megőrizze egy család több generáción átívelő munkája, szolgálata és a kultúra iránti alázata által teremtett intellektuális örökségét.
Lapunkban egy 2021 tavaszán készült interjúval idézzük meg Nádasdy Andrást. Az írás segítségével bepillanthatunk András és egy művészet, művelődés iránt elkötelezett család életébe, olyan huszadik századi sorsba, ami sajnos nem volt egyedülálló a magunk mögött hagyott évszázadban, de az ő sorsuk is embert, családot próbáló, nehéz évtizedek voltak, ami tiszteletet érdemel; főhajtást a magyar kultúra szolgálatáért.
„Gyerekként belejavítottam édesapám festményébe ”
Baláti-Bredák Alexandra interjúja
Festészet, mozi, zene, tánc, kezdetben némafilm, majd film. Ha csak néhány szóban kellene összefoglalni riportalanyunk gyermekkorát és későbbi életét, akkor ezek lennének a kulcsszavak, melyek meghatározták a nagyszülők, a szülők és a testvérek életét is. Persze az üres szavak semmit nem érnének mögöttes tartalom és érzelmek nélkül. Az 1948-ban, mozijuk árnyékában született művész életében kicsi kora óta ugyanúgy helyet kapott a vidámság, az önfeledt öröm, mint a mérhetetlen szomorúság. A tősgyökeres szigetszentmiklósifestőművésszel, Nádasdy Andrással beszélgettünk.
– A nagypapád egy némafilmes mozit üzemeltetett a múlt század húszas éveiben, édesapád festett, édesanyád szervezte a kulturális életet, két bátyád szintén művészi pályát futott. Mondhatjuk, beleszülettél a művészetbe. Milyen volt egy ilyen, művészeti vénákkal rendelkező családban gyereknek lenni?
– A gyerekkorom meghatározója volt a mozi, a mozi mögött lévő házunk és a család, ami biztonságérzetet adott a viharos időkben. Számomra itt kezdődött minden. Gyerekként sok időt töltöttem apám festményei között, aki különös technikájával, egyéni színvilágával zseniális módon tudta a múlt korának hangulatát megjeleníteni naturál, vagy konstruktív stílusú képeiben. Hűen tudta visszaidézni az akkori Szigetszentmiklós hangulatát. Szerettem a műtermében lenni, nézegetni a képeit és magamba szívni az ott keringő különleges olajfestékek illatát.
– Te mikor vettél először ecsetet a kezedbe?
– Már 5-10 évesen fogtam apám ecseteit és imitáltam a vászon előtt a festést. Egyszer aztán, amikor apám kiment a szobából, belefestettem az állványon lévő félig kész portré szemeibe, úgy, ahogy én, mint gyerek, elképzeltem azokat. Kis kritikusként próbáltam a műben részt venni (nevet, miközben rejtett könnyek jelennek meg a szemei sarkában – a szerk.). Mikor visszajött, vártam a hatást, hogy mit fog szólni. De ő csak nézett rám és az általam festett halszemekre: – Te így gondolod? – kérdezte. Nem volt mérges, de pár ecsetvonással átfestette őket. Azóta is nagy hatással vannak rám az emberi szemek, melyek képeimben is rendre megjelennek. Különös, amikor a kép visszanéz rám.
– Milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel?
– Csodálatos, ahogyan a két bátyámmal is. Bár viták egy művészcsaládban mindig is voltak, de azok a szeretet nyomán rendre elsimultak. Lajos bátyám táncos lett, a Honvéd Művészegyüttes oszlopos tagja volt. Tánciskolát alapított, és legalább száz kisebb-nagyobb gyerek járt hozzá nagy kedvvel a különleges humorral megtöltött óráira. Ő már sajnos nincs köztünk. Másik bátyám János, aki 1956-ban kivándorolt Németországba. Most Hannoverben él. Elismert képzőművész, korábban tanított is.
– Magad hogyan váltál művésszé?
– Mindig is művészi pályára készültem, de mivel nem voltam jó tanuló, kisebb-nagyobb kitérőkkel indult a pályafutásom. Először ipari tanulónak mentem, majd technikumot végeztem. Az a körülmény, hogy édesapám mellett, az ő művészetén nevelkedtem, mindig lendületet adott az életem során. Dolgoztam, munka mellett tanultam, közben tapasztalatokat gyűjtöttem és inspirálódtam a nagyvilágban. A Dési Huber István képzőművészeti szabadiskolán folytattam tanulmányokat. Művészeti iskoláim mellett, hogy megéljek, alkalmazott grafikusként kezdtem dolgozni. Reklám prospektusoktól emblémák, logók tervezésig mindent vállaltam. Többek között Szigetszentmiklós címerét is én terveztem és kiviteleztem. Mint fiatal képzőművész adottságaimat kihasználva sikeres önálló és csoportos kiállításokon vettem részt.
– Mi volt az első meghatározó emléked a festészettel kapcsolatban?
– Áttörést az 1990-es év hozott. Környezetvédelmi akcióként többedmagunkkal kitakarítottuk a Csepeli utat és fákat ültettünk. Ehhez kapcsolódva egy nagyszabású „Környezetünk védelmében” című, önálló képzőművészeti kiállítást rendeztem képeimből az újonnan felépült, „Sárgaháznak” nevezett, Szigetszentmiklósi Városi Könyvtár és Közösségi Ház aulájában. A kiállításnak nagyon nagy sikere volt, film is készült róla, ami látható volt a televízió M1 csatornáján. Ennek nyomán, munkám elismeréseként, meghívást kaptam az Egyesült Államokba.
A rendszerváltás nagy hatást gyakorolt művészetemre. Mint lokálpatrióta, aktívan részt vállaltam a közösségi életben. Apám emlékére, fiatal miklósi képzőművészeket összefogva, megalakítottam az INSULA Egyesületet. Ebben az időben kapta vissza család a régi mozink működtetését. Így hát létrehoztam a Miklósi Kultúra és Művészet Alapítványt, azzal a céllal, hogy támogassam a mozi felújítását, hogy ezzel a térség egyetlen tradicionális mozijaként helyt adjunk különböző kulturális, művészeti, kreatív szellemi műhelyek és közösségek munkájához.
– Hosszú évek óta üzemelteted Szigetszentmiklóson a mozit. Honnan ered a film szeretete?
– Valamikor, még az 1918-as években, anyai nagyapám, Kerekes Lajos honosította meg Szigetszentmiklóson a Mozgókép Színházat. Családi vállalkozásban hozta létre a némafilmeket játszó mozit. Nagyapám nagyszerű, sokoldalú ember, igazi ezermester volt. Cséplőgépeket, kombájnokat, traktorokat javított, adott bérbe. Mindenféle műszaki újdonság érdekelte, így került a filmvetítés bűvkörébe. Nagyanyám rajongott a színházért és minden művészeti újításért.
Az ő kezdeményezésére vágtak bele a vándor mozizásba. Később a szigetszentmiklósi Árpád utcában béreltek helyiséget. Nagypapa vetítette a némafilmeket, nagymama pedig zongorán játszotta az aláfestő zenét. Ez volt a némafilmek hőskora, így mesélte édesapám nekünk, gyerekeknek.
Később édesanyám családja kivándorolt Dél-Amerikába. Anyukám itthon maradt, mivel egymásba szerettek apámmal, s folytatva a nagypapa munkásságát, elhatározták, hogy létrehoznak egy önálló mozit. 1933-ban elkezdődött az építkezés: jöttek segíteni a falu mesteremberei, a barátok, meg az SZTK teljes futballcsapata, akikkel apám együtt focizott. 1936-ban nagy sikerrel indult útjára a Nádasdy Filmszínház a Szilágyi utcában. Akkoriban a mozijegyet nem mindig tudták megfizetni az emberek, a belépésért csirkével, tojással, kolbásszal fizettek. A mozi hátsó részén páholyok voltak, az úri közönség részére. A szüleim mesélték, hogy egy Barbácsy József nevű orvos, aki rajongott a filmekért, nagyokat gesztikulálva és hangosan nevetve nézte végig a vetítést, és hogy senkit ne zavarjon, egymaga számára foglalt egy négyszékes páholyt az előadásokra.
Aztán jött a világháború. A mozi akkor sem zárt be, de a frontok változásával teljesen megváltozott vetítési rend. Először a németeknek játszottak propaganda filmeket, majd az oroszoknak kellett vetíteni. Az oroszok különösen sokáig voltak itt, mivel kórházat létesítettek a moziban a sebesült frontkatonák számára. A háború során lebombázták a község református templomát, így egy időre a mozi adott helyet a református gyülekezetnek is, ezért fel is lett szentelve a filmszínház. Groteszk helyzet lehetett, amikor az istentisztelet végén félretették a kegytárgyakat, majd a hívek helyére bevonult a mozi közönsége, és következett a filmvetítés.
– Az öröm azonban nem tartott sokáig. Az államosítás során a kommunista újhatalom a szüleidtől is elvette a mozit.
– A háború után nagyon szegények voltunk. A mozi miatt a család kuláklistára került. Édesanyám elment pénztárosnak a népboltba, de vállalt úszómesterséget is a miklósi, Duna-parti strandon. Apám diplomáját sem fogadták el, így segédmunkás lett a Csepel Autógyárban. Itt megtanult hegeszteni. Nagyon jó hegesztő lett, az országos sztahanovista versenyen második helyezést ért el.(A sztahanovista munkaverseny az ötvenes évek szovjet mintára szervezett mozgalma, hősei a sztahanovisták voltak – a szerk.) Miután megtudták, hogy a családnak mozija volt, kirúgták a munkahelyéről. Amikor hazajött, leült a kályha mellé. Még most is emlékszem az arcára. Összeroskadva nézett maga elé, mint a főalak Munkácsy „Siralomház” című festményén. Ezek után még sokáig nagy szegénységben éltünk. Emlékszem, édesanyámmal a lakihegyi almáskertbe jártunk felszedni a lehullott almákat, hogy legyen mit enni: nagyon finom kompótot készített belőle nekünk. Mi, gyerekként, nem nagyon éreztük át még a szegénység súlyát. Akkor értettük meg a helyzet komolyságát, amikor el akartak zavarni bennünket az otthonunkból. Édesanyám bátor kiállásának köszönhetjük, hogy végül mégis maradhattunk a saját házunkban, de lakbért kellett fizetnünk, mert a lakás a mozival egybe volt építve.
Később anyámat felkérték, hogy élessze fel a kulturális életet Szigetszentmiklóson. Akkoriban egyetlen alkalmas helyszín létezett Miklóson, a mozi, amit tőlünk vettek el. Édesanyám mégis segített és elkezdett szervezkedni. Fergeteges bálokat rendezett, ahol még a cigánylány is a zongora tetején táncolt! Tánccsoportot, színjátszó csoportot hozott létre, énekkart verbuvált. Már nagyobbacska gyerek voltam, amikor Tóth Ede színművét a „Falu rosszát” rendezte meg, csupa szigetszentmiklósi szerep- lésével. Még Lajos bátyám is játszott benne. Édesapám a díszletet tervezte és készítette. Így dolgozott össze a család. A darabot az akkori Kántor kocsmában adták elő, s mivel székek még nem voltak, a nézőközönség állva nézte végig az előadást. A szüleim nem hagyták magukat megtörni, hiába bánt velük rosszul a rendszer. Felülemelkedtek a sérelmeken. A kultúra és a művészet lett életük egyik meghatározója.
Mindezeken felül, az 1956-os események, az árvíz, a földrengés és a forradalom, s utána a megtorlás időszaka arra késztette édesanyámat, hogy megalakítsa Szigetszentmiklóson a Vöröskeresztet. Amerikából érkező vöröskeresztes csomagokat osztottak a meggyötört, elszegényedett lakosság körében. Kevesen tudják, hogy ezeket a csomagokat Elvis Presley gyűjtésének köszönhetjük. Dalt is írt a magyarok forradalmához, „Béke a völgyben” címmel, amit csak nemrégiben tudtunk meg egy magyar rendező gyűjtőmunkája nyomán. Jól emlékszem ezekre az időkre, a csomagban lévő csokoládéra, a felejthetetlenül finom vajra.
Fontosnak tartottam mindezt elmondani, hogy azokban a nagyon nehéz években milyen módon álltak helyt és adtak életre szóló példát a szüleink. Apám a megpróbáltatások ellenére tovább alkotott. Szeretett zene mellett festegetni. Bekapcsolta a lemezjátszót és valami kellemes megnyugvással kezdett alkotni. Jó barátja volt Ádám Jenő bácsi, aki ha tehette, mindig meglátogatott bennünket.
Ilyenkor jóízűeket beszélgettek a zenéről, a festészetről, sok humorral, nagyokat nevetve. Így volt ez akkor is, amikor festő barátja, Kocsis László jött hozzánk. Ő főiskolán is tanított. Nagy sakkpartikat játszottak a szobában, ahol vastagon terjengett a cigarettafüst, közben ment a nagy heccelődés, ugratás.
– Aztán újra visszakerült hozzátok a mozi. Ez mikor történt?
– A rendszerváltás idején szereztük vissza a mozit, apám utolsó kívánsága szerint. Sajnos, ő ezt már nem élhette meg. Édesanyám segédkezett abban, hogy működtetni tudjuk a filmszínházat. A Pest Megyei Moziüzemi Vállalat által teljesen leamortizált épület a város tulajdonába került. Reprivatizációra nem adott lehetőséget a törvény, így a korábbi tulajdonunkat, amit az akkor letűnt rendszer elvett tőlünk és ingyen használta mintegy 40 évig, vissza kellett vásárolni. Először csak béreltük, mert nem volt pénzünk, hogy visszavegyük, de összefogva a testvéreimmel, közösen visszavásároltuk a mozinkat.
Soha nem gondoltam, hogy valaha is mozit fogok vezetni. Manapság ez egyre nehezebb feladat, fel kellene újítani, de nincs rá pénz. A fiam, Tamás – aki már a multimédiás korszakban született – segít az üzemeltetésben. Ő vetít és viszi a mozi gépészeti részét, intézi a reklámot. Szeretném, ha András unokaöcsém, aki táncművész, nagyszerű koreográfus és magas szinten tanítja a táncot több iskolában, rendezné a színházi előadásokat.
– A járvány alatt is láthatóan aktív vagy. Jelenleg mivel foglalkozol?
– Végül is a mozit és a munkásságomat csak elhivatottan lehet csinálni, mert így van értelme az egész életünknek. Muszáj annak lenni. Úgy érzem, kötelez a családi tradíció. Most a pandémia miatt a mozi ugyan nem üzemel, de így sem unatkozom.
Festegetek és munkáimat rendezgetem. Elkezdtem írni a Nádasdy Filmszínház történetét és a családom viszontagságos életútját a kultúra és a művészet világában. Nem szeretném, ha elveszne az idő forgatagában ez a különös és nem mindennapi családtörténet.
– Lassan szabadulunk a pandémia fogságából. Mik a további terveid?
– Sajnos, nekem is elmaradt tavaly két kiállításom. Az egyik Csepelen, a másik Szigetszentmiklóson. A vírushelyzet miatt ezek meghiúsultak, de az elkövetkező művészeti szezonban készülök egy kiállításra Dunaharasztin, a Laffert Kúriában.
A kiállítést megrendeztük, ahol a megnyitón – csak a hatás kedvéért – András is gitárt radadott.
A cikk megjelent a „Szalon” 2021. áprilisi számában.