Budapest, 1956. Kőbánya, Pongrác-telep. Virradt. Ahogyan a világosság nőtt, úgy nőtt a puskalövések és géppisztolysorozatok ereje, fűszerezve egy-egy tankból, ágyúból kilőtt lövedék robajával.
A bérház földszinti, kiürített lakásában, matracokon – csak úgy ruhástól – takarókba burkolódzva, feküdtünk. Mi, a fiatalok, a légoltalmi pincében már nem fértünk el, kellett a hely a gyermekeknek és az asszonyoknak. Még a fáskamrák is megteltek emberekkel.
Repülőgép zúgása hallatszott. Ez a zúgás különös félelemmel töltötte el az embereket, akik annak idején már átélték e telep bombázását.
A Pongrác-úti lakótelep tisztviselőtelepként épült 1937-ben, vasúti és villamos töltések közé. Húsz darab, négyemeletes bérház. Egyik végét rendező-pályaudvar,
másik végét hatalmas gáztartály zárta le. Fontos célpontul szolgált a sínekkel, hidakkal telitűzdelt terület az angol bombázóknak is. Mint később kiderült, az orosz repülők is a felderítést végezték.
Közülünk mindig volt, aki el-eltűnt egy időre, hozott ezt-azt, ha mást nem, új híreket. Ezen a hajnalon Jáger Bandi jött meg, fázósan, fehér arccal. A sok kialvatlan szem kérdőn meredt rá.
– Drexler Ottóékat körbezárták az oroszok, itt a Mezőgazdasági Vásártelepen. – szólt remegő hangon. Még nagyobb lett a csend a szobában.
Ösztönösen elindultam a negyedik emeletre, itt volt a mi lakásunk. Innen jól be lehetett látni az egész környéket: a Lóversenypályát, a Vásártelepet, vagyis a mostani Hungexpó területét. Nem tudom, meddig álltam az ablaknál, de már világos volt. Éreztem, hogy valaki figyel. A 28- as villamos hídja alatt egy orosz tank tornyából, távcsővel pásztázott egy katona. Az én figyelmemet egy másik mozgás térí-tette el, ami egy nagy pavilon falánál történt. Emberek jöttek ki egy hátsó kijáraton, elől egyikük valami botfélén fehér ruhát tartva, mint aki megadta magát.
Drexler Ottó volt! Botra kötött, eltépett, fehér ingét lengette. Megadták magukat, az élve maradás reményében a díszcserjékből előlépő oroszoknak. Elől egy tiszt hadonászott az oldalához láncolt pisztolyával. A katonák, szuronyos puskáikkal a pavilon falához szorították a csoportot. Velük szemben pár lépésre, hason fekve egy orosz katona, előtte az orosz filmekből is ismert fakerekes géppuska. A még mindig hadonászó tiszt mozdulatával egy időben megszólalt a halált osztó géppuska. Eldőlt a bot a fehér inggel, és az is, aki tartotta, tizenegy társával együtt. Ahogy a géppuska elhallgatott, a láncos pisztoly gazdája, csizmájával rugdosva, belelőtt a még mozdulókba.
Tizenkét telepi srác! Illés, Istenes, köztük Lázár Miki osztálytársam is. Az, akinek vezetésével először fejtettünk ki ellenállást: megtagadtuk az általános iskolában
bevezetett alkotmány tantárgy tanulását. Nagy zűrzavar volt a tanári karban, még az ÁVÓ-val is megfenyegettek. Nem tudom, ezért-e, de később visszavonták e tantárgy oktatását.
Megrendülésemben ez is átfutott agyamon, miközben melegséget éreztem arcomon, 21 éves férfi létemre – sírtam. Most sem tudom, hogy hogyan mondtam el ezt a szörnyűséget a többieknek, ott lent, a földszinti lakásban.
Egyikük mégis megmenekült élve, a sánta Kónyer. Ezt a nevet kapta, mert élete végéig sántított, ugyanis a vállába és a talpába kapta a golyókat. Késő estig, mozdulatlanul feküdt halott társai között, és amikor már meg mert mozdulni, kúszva, félig kivérezve hazavánszorgott a telepre.
Reggelre, már egy áldozatot sem lehetett találni a vérengzés
színhelyén.
