A reccsenést tompa puffanás követte, aztán teljes lett a csend. Az alvás és ébrenlét egymásba olvadó határán nem tudta eldönteni, álmodott vagy valóságos zaj verte fel. Legszívesebben kinézett volna az ablakon, de elhasználódott ízületei egyáltalán nem vágytak a szoba hűvös levegőjének érintésére. Milyen jó ez a dunyha, mikor bemelegszik, olyan érzés alatta lenni, mint egykor dédi langyos kemencesutjában, az öregpapa subájával betakarva – gondolta, s picit el is mosolyodott. Az egykori kenyérsütések, disznóvágások felvillanó emlékképei, a folyóparton szaladgáló mezítlábas gyereksereg szinte hallható zsibongása kézen fogva vezette ismét az álom ösvénye felé. De mi lehetett az a zörej? – rántotta vissza a valóságba aggodalmaskodó énje, olyan erővel, hogy teljesen felébredt tőle. Néhány percig forgolódott még, de már nem találta helyét a gödrössé mélyült matracon, csak hallgatta a láncsúlyos kakukkos óra hangos kattogását. Nappal fel sem tűnt neki, de a sokszor álmatlan, hosszú éjszakáknak ez adta meg a ritmusát. Egyik veje vette neki jó néhány éve a vásárban – persze a madarat hamar ,,kiszabadították” belőle az unokák, akik nyaranta tucatszám lepték el a kis vályogházat. Ahogy aztán sorban felnőttek, úgy ritkultak a látogatások, s ma már csak a karácsonykor érkező díszes lapokkal tudott büszkélkedni a szomszédoknak.
Nyolcvanhét éves volt, és már alaposan belefáradt az életbe. Gyerekei, rokonai szétszóródtak a világban, egyedül az éltette, hogy segíthetett másoknak.
– Nénje, jöjjön már át vigyázni a „jányra”, míg elszaladok a kisboltbal – kiáltott be a kapun gyakorta a szomszéd fiatalasszony.
Ő már törölte is kezét kötőjébe, s futott. Lassan menni nem tudott egész életében, a dolog, az őseitől öröklött kötelességtudata mindig sebesen hajtotta. Ugyanígy hívták lakodalmas házakba csigatésztát készíteni, vagy épp disznóbelet mosni kopogós téli hajnalokon. Szükségből még a jószágot is megetette, ha valahol nehézség támadt. Mondták is neki sokszor, mikor számolgatta harminckétezer forintos nyugdíját:
̶ Sose féljen, Nénje, amíg nálunk kerül valami az asztalra, addig magának is jutni fog belőle!
Kicsit még gondolkodott a világ folyásán, majd nagyot sóhajtva kikelt az ágyból, hogy könnyítsen magán.
A zsebkendőnyi udvarra lépve megcsapta a hűvös, de már tavaszi ígéretekkel teli szél, és néhány csillag is biztatóan hunyorított rá a felhőfoltok közül. A telekhez valamikor nagyobbacska hátsó kert is tartozott, de szükségből vagy húsz éve eladta a szomszédnak, az egykori tsz-csoportvezetőnek, aki fóliát telepített rá, jó időben megalapozva ezzel magángazdálkodói létét. Neki a birtokból már csak egy öreg eperfa maradt, amit még akkor ültettek, amikor az eperlevélen él selyemhernyó gubóját termelte felvásárlásra az egész falu – fillérekért.
Az árnyékszékből visszatérve vette észre a szokatlan sötét foltot a házhátsó részének támaszkodó disznóól irányában. Azonnal keresztülvágott a harmatos fűcsíkon, és az ól elé érve döbbenten szembesült a zsanérjáról leemelt, lakatján lógó ajtó mögötti gyászos csönddel, sötétséggel. Az ól üres volt, és az elemlámpa fénykörében itt is, ott is friss vérfoltok csillantak. Disznót már rég nem tartott, de néhány baromfi mindig kapirgált hangosan kárálva a kifutó kerítése mögött. Magányában ők voltak a társai. Mikor bedobott nekik ilyen-olyan konyhai hulladékot vagy árokparton szedett friss zöldet, de még benn a házban is, sokszor azon vette észre magát, hogy velük beszélget.
– Az isten rogyassza rá az eget az egész tolvajbandára! – szaladt ki a száján hirtelen felindulásában, majd mindent úgy hagyva, indulattól remegve bement a házba.
Azon az éjszakán már nem aludt, gyászolta vagyonkáját, magányának meggyalázott tanúit. Előbb azon gondolkodott, hogy tudták hang nélkül lemészárolni a jószágokat, tán valamivel lefújták őket? Annyi mindent beszélnek az emberek… Mondják, a szomszéd falu temetőjéből a télen minden fakereszt eltűnt, az alsó tanyán néhány hónapja még embert is öltek két bicikliért meg egy táskarádióért…
Megfáradt szemével a csöppnyi ablakon át hosszan nézett az éjszakába, magyarázatot várva, remélve, ki a felelős ezért a felfordult, sátáni világért, de válasz nem érkezett. Aztán meggyújtotta a mécsest a megfakult Jézus szíve kép előtt, s olvasóját tenyerében szorongatva elé kuporodott. Már halvány fény szűrődött a keleti égre, mikor még suttogva mondta a fohászt:
„Krisztus Urunk, nézz ránk, földi baj, ha sürget,
erősítse Szíved, gyengülő hitünket.”
