Fülszöveg
Szerző eddig megjelent könyveivel, írásaival, minden alkalommal bizonyította novellaírásban és verselésben való kiváló jártasságát. Stílusát tömörség és letisztultság jellemzi. Őszinte, egyszerű és emberi. A biblikus témához való fordulás hálás, de egyben nehéz feladat, amelyet kiválóan oldott meg.
„Az élet nem más, mint egy nagyon szomorú komédia” írta Pirandello.
Ebből a témából merít szerzőnk kényes és negatív tulajdonságokat, melyekkel szinte minden ember rendelkezik. A novellafüzér elgondolkodtató, egyben kiválóan alkalmas arra, hogy megvizsgáljuk saját belsőnket, lelkiismeretünket. Hátha feloldozzuk önmagunkat.
Kóti László nyelvész
Első. Kevélység (superbia)
Sarrotani nem oly régen költözött a környékre.
Őszintén szólva, senkinek sem kötötte az orrára, honnan jött. Igaz, alig állt szóba valakivel.
Ha mégis megtette, abban sem volt köszönet.
– Tudja, ki vagyok én? – kérdezte az utcaseprőt, annak a kérésére válaszolva, amelyben óvatos célzást tett az apró termetű, cserzett képű emberke, az összehúzott levélkupac lehetőség szerinti kikerülésére. – Barátocskám, maga nem tudja, kivel beszél. És különben is, egy senkiházi ne utasítgasson engem! – folytatta haragosan, miközben gonosz mozdulattal szétrúgta a nehezen halomba sepert avart. – Nahát!
A megszeppent közalkalmazott olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta.
Ő pedig sarkon fordult, karót nyelt tartásban igyekezett hazafelé, és ha valaki kalapemeléssel köszöntötte, jó, ha éppen csak biccentett egyet.
Nos, hát ilyen volt a pocakos, szúrós tekintetű, fekete, kicsire nyírt bajuszt viselő ember.
A rozoga házat, melyet megvásárolt, egykettőre takaros portává varázsolta. Láthatóan sokat költött annak külső megjelenésére, a berendezésre, és a kertre. Amikor kinézett az ablakon, elégedett arckifejezéssel állapította meg, az ő portája messze felülmúlja az utcában bárkiét.
Szép ház ide vagy oda, a környék mégsem volt teljesen az ínyére való, bár egy kívánsága azért teljesült. Itt nem laktak komoly egzisztenciával rendelkező urak vagy hölgyek, sőt. Azon a bizonyos társadalmi ranglétrán többségük csak a szúrágta alsó fokig jutott, és így neki lehetősége nyílott kidomborítani felsőbbrendűségi hajlamait.
Pedig a Nyolcak utcája valamikor előkelőségek otthona volt.
Nyolcak utcája… nincs rá magyarázat, honnan ez a név. Mégis, amolyan arisztokratikusan hangzott a csengése.
Ha járt-kelt, összesúgtak a háta mögött, azt latolgatva, vajon egy ilyen tehetős embert mi vitte rá, hogy ide a plebsz közé költözzék.
Azt senki sem tudta, hogy Sarrotani nem volt igazán gazdag. Természetesen volt pénze, de az örökölt vagyon fogyadozni kezdett. Ez azonban nem akadályozta, hogy a látszatot fenntartsa. A már említett kívánság vezette, mégpedig, sikeresen lenézhesse környezetét, és pénztárcáját tekintve erre ez a környék volt leginkább alkalmas.
– Sarrotani úr, tisztelettel kérem, megengedné, hogy ezt kis farakást elvigyem? – kérdezte tőle egy alkalommal a kertje felújítása során lebontott rossz kerítéslécekre mutatva az egyik csavargóféle jövevény. – Tudja, hat gyerekem van, kinn lakom a város szélén, jó lenne tüzelni vele, megfőzni néha azt a kis leveskét, hát…
De nem tudta befejezni.
– Mit képzel, mi ez itt, jótékonyak egyesülete? Semmit sem adok, különben is, arra a fára még nekem is szükségem van! – szakította félbe sziszegve a magából kikelt megszólított. – Dolgozzon, barátom, ne a napot lopja, és akkor lesz tűzrevalója! Nézzenek oda!
Majd nadrágtartója mögé fűzve az ujjait elégedetten nézte a megszégyenülten távozó, kopott ruhás embert, amint lehorgasztott fejjel eloldalog.
– Nastazio – szólt odafordulva a felújítást vezető pallérhoz –, ezt a rakás fát vitesse ki a határba, és égessék el! Senkinek nem adhatják oda, megértette? Senkinek!
Időnként, ha ünnepi ruhában feszített a templomban, egy nagy havasi gyopárra emlékeztető kitüntetésféle virított a mellén, de nem merték megkérdezni, honnan való, miért kapta. Mindig az első sorban ült, ám a kezét nem kulcsolta imára. Időnként körbe-körbe nézett, tekintetében kiolvasható volt a dölyfös ember valója. Kik vagytok póriak? Mintha még a tartása is ezt firtatta volna.
Istentiszteletet követően a templomkert lépcsőjének széliben egy öreg koldusasszony gubbasztott. Rendszerint a mise kezdetekor sántikált a már megszokott helyére. Ott ült esőben, szélben egyaránt. Nem nézett az senkire, a földet bámulta, csak a ráncos kezében lévő fületlen bádogbögre csörrent egyet-egyet, ahogy a hívek megszánván, dobtak neki némi aprót. Ilyenkor keresztet vetett, és tejszerűen homályos szemével áldást küldött az adakozó felé, de csak egy minutáig pillantott fel, aztán ismét lehajtott fővel üldögélt tovább.
Egyszerre a napot eltakarta egy árnyék. Az aszalt szilvára hasonlító elaggott arc felnézett, és a szépen kiberetvált bajusz alatti szájon megvető fintort látott, Sarrotani volt.
Összenéztek.
A mámi állta a pillantást, mire a kevély úr meghunyászkodott kutyaként továbblépett.
Életében talán most először nem állta valaki pillantását.
Később újabb lakó érkezett az utcába.
Nermoneta éppen az ellenkezője volt Sarrotaninak. Kedves, szerény személyiség, aki mindig készen állt mások megsegítésére, a jó szóra.
A pocakos talán éppen ezért, ki nem állhatta. Taszította, hogy a mosolygós, daliás alkatú embert mindenki szereti. Amikor aztán a jövevény is vásárolt egy házrészt és annak felújításába fogott, kezdte félteni a saját büszkeségét. Aggasztotta, hogy ez a ficsúr (magában csak így nevezte), előbb-utóbb majd túltesz rajta, és akkor oda a tekintélye. Az meg kifejezetten bosszantotta, amikor látta, hogy a maga által kinevezett vetélytársát körüldongja a női nem. Ő maga képtelennek bizonyult a társas életre. Egyszer próbálta ugyan, de kiállhatatlan modora, önző jelleme miatt hamar vége szakadt az idillnek. Fanyalogva bámulta hát, ha színes ruhás, fiatal lányok kacarászva veszik körül irigyeltjét.
– Mit szól uraságod? – vetette fel neki egy alkalommal Emilio, a boltos segéd, amikor ott járt. – Lesz még egy szép ház az utcánkban. Szerintem emelni fogja a környék ázsióját.
– Ugyan már, mi a szép azon kőrengetegen? – vetette oda. – Mondja, minek mond bármit, ha nem ért hozzá? Igaz is, csak nem állok le vitatkozni az építészet és az esztétika magas tudományáról holmi szatóccsal?
Azzal köszönés nélkül távozott.
Eljött a nyár, nagy meleget hozva. Katlanként izzott a város. Az utcában, de még a környékén sem lehetett árnyékot találni, a házak falai okádták a forróságot. Aki tehette, napközben az otthonába húzódott.
Sarrotani a szokásos vasárnapi miséről igyekezett hazafelé. Most nem járt olyan peckesen, inkább szaporázta, hogy mielőbb elbújhasson a trópus elől. A kapujától nem messze néhány embert látott, köztük ketten guggolva ténykedtek.
– Ezek meg mit szöszmötölnek előttem? – dünnyögte az orra alatt.
Amikor közelebb ért, észrevette, hogy egy élettelen test fekszik a földön, azt veszik körül. A koldusasszony hevert ott, sápadt arcán alig látszottak az élet jelei.
Hát ezért nem kéregetett ma a templom előtt – gondolta. – Beadta a kulcsot a vén szipirtyó.
– Még él – emelte fel a fejét az egyik férfi a mama mellkasáról. – Hűvösre kéne vinni, és megitatni, aztán szólni Korta doktornak. – Uraságod megengedné, hogy bevigyük az udvarába? Lefektetnénk az alá a nagykoronájú fa alá, a kertje sarkában, és biztosan akadna víz is ennek a szerencsétlen asszonynak.
A bajuszos rájött, hogy a kérdés neki szól.
Nem válaszolt azonnal. Sétabotját átvette a baljába, miközben lázasan, lehetőleg feltűnés nélkül próbálta kitapogatni a mellényzsebében lapuló kovácsoltvas kapuja kulcsát. Húzta az időt. Megkönnyebbült, ahogy érezte, a kulcs belecsusszan a szabója által készített rejtett zsebbe, közben látta, minden szem rászegeződik.
– Persze, hozzák csak – hadarta tettetett közvetlenséggel –, már nyitom is.
A színház tovább folytatódott, kutatni kezdett mímelt elégedetlenséggel, kiforgatta mindenét. Keresett, keresett, majd értetlenség ült ki az arcára.
– El sem tudom képzelni, hol a kulcsom… Hiszen elinduláskor bezártam vele. Hová lett, vajon hová lett? Talán kirántottam valahogy.
– Hozzák ide! – kiáltotta harsány hangon egy fiatal lány, aki mindössze néhány háznyira Amato Berabett cukrászata előtt állt, és élénken integetett.
Két férfi felkapta az asszonyságot, aki úgy hajlott a fogás alatt, akár egy összetekert torontáli szőnyeg. Elcipelték arrébb, majd elnyelte őket az édesség üzem melletti kapualj. Rövidesen a bámészkodók is mind eltűntek.
Sarrotani mozdulatlan maradt, pedig rettenetesen izzadt. Akár a felborított bogár, amely tudni szeretné, vajon meg akarja enni valami, vagy csak a szél döntötte hanyatt a lábairól.
Csend volt. Csend és mozdulatlanság.
Körülvizslatott, aztán óvatosan előkotorta a kulcsot. Lajhár módjára nyitotta a kaput, lassan, nesz nélkül beosont a kertjébe. Mielőtt a vasrács becsukódott, még egyszer kinézett, majd kattant a zár.
Nem vette észre, hogy egy szempár fürkészőn figyeli minden mozdulatát.
Egy fenét engedem be ezt a tetűfészket magamhoz! – morogta magában, amikor a terebélyes koronájú fája felé pillantott.
Leült a hatalmas hárs alatti faragott padra, megoldotta az inge nyakát, pihegve üldögélt egy darabig. Tekintete a falazott kerítés tövében felállított díszes kútra esett. Vizet húzott magának, mohón itta, kétoldalt csíkban folyt le az ajkáról.
Még csak az kell, hogy ebből rendszert csináljanak. Le nem vakarom magamról ezeket a büdös csavargókat – elmélkedett tovább. – Vigyék, ahová akarják!
Alig telt el pár hét az eset után, az időjárás csapadékosra fordult. Egész éjszaka esett, a hangos mennydörgést élénk villámlások követték. Kora reggel állt csak el az égi áldás, maga után hagyva számtalan kistónyi pocsolyát.
Sarrotani elindult. Nem akaródzott mennie, de az új ruháját mutogatni kívánta. Erre pedig legalkalmasabb lehetőség a gyülekezetben volt.
Bármennyire szerette volna elkerülni, hogy sáros legyen a fényesre suvickolt lábbelije, ez nem mindig sikerült. Ide-oda sasszézott a kisebb-nagyobb víztükrök között, közben úgy morgott, mint a bolhás eb.
A sok léhűtője – dünnyögte haragjában –, egynek sem jutna eszébe elseperni a vizet. Egész nap csak a lábukat lógatják. Megérdemelné némelyik a kötelet.
Észrevette a kiálló kőkockát, amolyan száraz szigetet képezett a koszos lé közepében. Jobb híján rálépett, de a bazalt síkosnak bizonyult, és egyensúlyát vesztve hanyatt esett. Nyakszirtje esés közben nekiütődött egy másik ott heverő kockának.
Néhány pillanatra felemelte a jobbját, de szinte azonnal vissza is ejtette.
A feje alól szivárgó vér kezdte rózsaszínűre festeni a felkeveredett tócsát.
Kisebb tömeg gyűlt köré.
– Orvost, szóljatok Kortának! – kiabálta Nermoneta, miközben erőlködve próbálta száraz területre emelni a fekvő férfit. – Gyertek, segítsetek!
– Ennek orvost? Egy frászt! Vile verme*! – sziszegte valaki az ácsorgók közül.
Carmela, a feslett életűnek tartott ötvenes nő szólt. Ő volt, aki látta, hogyan surrant be a pocakos segítségnyújtás helyett kövér patkány módjára a saját odújába.
– Maga gyalázatos senkiházi! – fröcsögött tovább. – Most bezzeg nem olyan kevély, igaz? Féreg, tfüjj…
Megvetően köpött egyet.
A mintaszerűen levágott bajuszú arc holtsápadt volt, néma és mozdulatlan.
– Na, na, kisasszony, kisasszony… – csitította az időközben megérkező Martino atya. – Türtőztesse magát, mégiscsak egy embertársához beszél.
– Egy volt embertársához – vette el a fekvő férfi pulzusáról a kezét Nermoneta, majd keresztet vetett.
Néhányan leemelték fejfedőjüket.
– Uram, fogadd be testvérünk lelkét… – kezdett bele az atya.
Halk csoszogás hallatszott.
A koldusasszony araszolt el mellettük, nem nézett csak egy irányba, maga elé a földre.
Lassan megszokott helyéhez ért, és leült a templomkert lépcsőjére.
Vasárnap reggel volt.
*vile verme : aljas féreg, olasz nyelven