Második. Fösvénység (avaritia)
Már megint elszakadt ez a gúnya, újabb lyuk – nézte magán a ruhát elégedetlenül Ferber apó.
Maszatos, bütykös ujjával utat talált a hasadékon.
Isten direkt meztelennek teremtette az embert, hogy minél több garast fizessen ezekért a hiábavaló göncökért – morogta. – De miből, kérdem én, miből?
Egyszerre éhesnek érezte magát. Kinyitotta a kamrát, majd a pókhálóval övezett polcon kotorászott. Gyékényből fonott kis, lapos tálféle került elő. Félig megszáradt kenyér sarka árválkodott rajta, és egy darab kecskesajt, amely sárgászöld mivoltával elárulta, bizony nem a legfrissebb.
Átbandukolt az egyetlen használatban lévő helyiség ablaka mellé, ahol a mindenre használatos X-lábú asztalka állt, előtte foltos kárpitú támlásszék.
Valamikor nagy élet zajlott ebben a számtalan helyiségből álló, szinte állandóan méhkasként zsongó házban. A Ferber családot tehetős dinasztiaként tartották számon, fogadás fogadást ért. Lakájok sora szolgált fel a díszvendégeknek gyönyörű porcelán tálakon mindenféle ínyencséget. Ferber Tarmeno tanácsos a felső körök elismert arisztokratájaként nagyvilági életet élt.
Aztán váratlanul titokzatos kór ütötte fel a fejét a környéken. Rövid időn belül meghalt a családfő, hamarosan követte az asszony is. Az éppen tizennyolcadik évét betöltő fiatal Lerbio egyedül maradt, mint a Ferber ház utolsó tagja, és örököse.
Más is megváltozott.
Bőrgyártással foglalkozó férfi költözött családjával és manufaktúrájával a város szélére. Az eleinte kis cég terjeszkedni kezdett, végül nagyüzemmé vált. A keletkező zaj, no meg a sokszor orrfacsaró bűz kikezdte a gazdag réteg finnyás mivoltát. Egyik ház a másik után ürült meg, nem akadt új gazdájuk egy sem. Jobb híján bérlakások tucatjai alakultak belőlük. Nem volt ez másként a Nyolcak utcájában sem. A felszabadult, esetenként elhagyottá vált ingatlanok jó részébe kétkezi munkások költöztek,
Ám semmi sem tart örökké, az üzem tönkrement, bezárt, az aljaréteg viszont itt ragadt.
Mindebből a magának való ifjú alig vett észre bármit is.
Lassan az összes alkalmazottat elküldte, még egy cseléd sem maradt, senkit sem foglalkoztatott tovább. A porcelánok a tálalószekrényekbe, a szép ruhák gardróbokba vándoroltak, hogy aztán majd hat évtizedet mozdulatlan tétlenségben álljanak. Valahogy nem tudott megválni tőlük. Fehér vászongyolcs került az összetologatott bútorokra, porfogónak. Amit azonban feleslegesnek ítélt, azt azonnal pénzzé tette. Anyja ékszereit, apja értékeit ellenben a kilenc szobás ház egyetlen, általa használatban tartott helyiségében rejtette el a kíváncsi szemek elől.
Állt ott a sarokban egy kis komód, zsebkendőnyi perzsaszőnyegen, alatta a padlóból aprócska ajtó nyílott, szinte láthatatlanul.
Az apja csak úgy emlegette ezt a zugolyt, a „titok gödre”. Lerbio ide gyűjtötte fétiseit, többek között a pénzét is. Amikor látni akarta valamelyiket, vagy éppen kedve támadt az aranyakat számolgatni, melynek csengése mennyei hang volt számára, csak belekapaszkodott a szőnyegbe, és a szekrénnyel együtt arrébb húzta. Feltárult, ami a lelkének a legkedvesebbnek bizonyult. Fél napot is képes volt eltölteni a tárgyak simogatásával, sárga érmék megolvasásával. Amikor végzett, visszahelyezte az értékeket a vaskazettába, azt pedig a zugolyba, hogy aztán másnap kezdhesse a műveletet elölről. Hasonló örömmel töltötte el, ha a tálalóban végigtapinthatta a meisseni tálalókészletet, vagy éppen a ruhásban a frakkot, meg szép a cipőket mustrálgatta.
Ő maga rongyokban járt, s ha elvegyült az utca szegényei között, tán még tőlük is ágról szakadtabbnak látszott.
Peregtek az évek, és az ifjú Lerbioból meglett férfiú, később pedig Ferber apó lett. Az apó utónevet Felice, a pék ragasztotta rá, pedig akkor még nem is volt vén, csak a bozontos szakáll és az ápolatlanság látványa jócskán megtoldotta az évei számát.
Az öreg leült a kissé rozzant asztalhoz, majd falatozni próbált, ami nem tűnt egyszerű faladatnak. A cipó sarka kőkeménynek, a kerekvégű, kicsorbult pengéjű kés pedig életlennek bizonyult. Amivel meg harapni tudott volna, az bizony hibádzott. Ha az apó netán nevetésre tátotta a száját, mintha csak egy sötétbe nyíló odúhoz hasonlót látott volna az ember, sehol egy fog.
Valahogy mégis lenyiszált a sajtból, a szikkadt kenyérvéget pedig jobb híján két ujja közt fogva szopogatni kezdte.
Eközben kinézett a ház előtti utcán álló fák ritkása felé. Egyszerre megállt a majszolásban. Az alsó ajakrésze csaknem felkéredzkedett a szőrös arc közepén elhelyezkedő pisze orráig, apró, fakókék szemei egy pontra meredtek. Néhány pillanatig így maradt, majd letette a kezében tartott étket, kisimult az arca, és megindult kifelé.
A tegnapi vihar egy jókora, vastag, száraz ágat szakított le a vén nyárfáról, ott hevert most is bogas mivoltában, a fa tövében. Ferber körbeugrálta, mint egy indián az áldozati állatot, aztán amikor a látvány keltette gyönyörűség érzése alábbhagyott benne, cincálni kezdte a bejárat felé. Ahogy közeledett, rájött, nem fog átférni a nyíláson.
Próbált letörni belőle, de az ágvég nem adta könnyen. Amikor türelmét vesztve nagy erővel rátaposott, a lyukas cipőtalpán át az egyik csonk a sarkába fúródott. Feljajdult, és szitkozódva, dühödten mindkét lábával tiporni kezdte, amíg végül sikerült kétfelé törnie. Átrángatta a nagykapun őket, majd hátravonszolta a melléképület mellé.
Ebből annyi fát kinyerek, hogy fél évig sem kell költenem gyújtósra – gondolta. Ez a tudat teljesen elfeledtette vele az iménti fájdalmas sérülést.
A zsugoriság a Ferber családban örökletesnek bizonyult, bár ilyesmire az akkori tudósok szerint semmiféle bizonyíték nem volt. Mégis az apó unokaöccse Azzurra, ki egy másik városban élt, szinte ikertestvére lehetett volna, már ami az említett tulajdonságuk közös voltát illeti.
Egy alkalommal eljött Lerbiohoz rokonlátogatásra, vagy még inkább egy kis potyára. Mintha nem ismerték volna egymás smucig mivoltát. Bármelyikük kereste fel ugyanis a másikat, természetesen gyalogosan, mert az utazásra mindketten hasonlóan sajnálták a pénzt, hiába várták rokonuktól a traktát.
– Bácsikám, meg se kínálsz? – kérdezte Azzurra, aki bár húsz évvel fiatalabb volt nagybátyjánál, ebből vajmi keveset lehetett észrevenni elgyötört külsején. – Hiszen itt a reggeli ideje.
– Én már ettem – vágta rá az apó azonnal. – Elfogyott a kenyérkém, aztán sajt se igen van idehaza. Tudod, hogy nincsen pénzem, csak tengődök egyik napról a másikra – felejtette ártatlan tekintetét szeretett rokonán.
Az ám, vecchio furfante*, ha ráérek, el is hiszem. Felvet a pénz, te hazug vénember – gondolta a vendég, mindössze azt felejtve el, ha a bátyó jön hozzá, akkor sincsen ez másképp.
Nézték egymást, egyszer csak kopogtattak az ajtón.
Donata volt az, Felice Montiának, a péknek a leánya.
– Bocsánat, Ferber bácsi – vetette nagy, barna szemeit az öregre –, nem tudtam, hogy vendége van…
– Csak a kisöcsém jött látogatóba – bámulta meg az ifjú leány szépségét Ferber. – Mondd csak, kedveském, aztán mi járatban a szegény vénembernél? Csak nem pénzt hoztál? – csillantak fel fakókék íriszei.
– Éppenséggel kérni jöttem…
Az apó elkomorodott.
– Kérni? Tőlem? Aztán meg mit?
– Hát – kezdett bele az, bizonytalanul –, apám beteg, és az orvos szerint, ha nem kerül a megfelelő kezelőintézetbe, valószínűleg végleg megbomlik az elméje. Szóval minden segítség elkelne…
– Aztán mi baja az én pékemnek? Csak nem az agyára ment a dagasztás? – vihogott fogatlan szájával Ferber, de amikor látta, hogy nem nevetnek a humorán, elkomorult. – Nincs semmim – hadarta faarccal –, rossz helyre jöttél!
– Valamid azért csak van, bácsikám – szólt közbe az öccse.
– Azzu, adj te, nézzenek oda… Más lyukas zsebében turkálni – morcosan fordult oldalt. – Nagynénéd rád hagyott mindent, éppen ideje jótékonykodnod, nem gondolod?
A rokon persze azonnal visszakozott.
– De hiszen nem is ismerem, akiről szó esik – válaszolta halkan. – Különben is, nekem se…
Elhallgatott.
– Lárifári… – legyintett Ferber, és ismét a leányhoz fordult. – Sajnálom, galambom, nem segíthetek. De miért nem mész Sarrotani úrhoz, ő tehetős ember, biztosan adakozna.
Donata lehajtotta fejét, majd lassan az ajtó felé indult.
– Nem is tudja? Tegnap elhalálozott, apóka. Hát, köszönöm! – mondta.
Amikor betette maga után az ajtót, Azzurra mondani akart valamit, de az öreg egy elhessentő mozdulattal belé fojtotta a szót. Az elhagzottak csengtek a fülében. Sarrotani meghalt?
– Aztán mi újság, egyöcsém? – kérdezte váratlanul rokonát.
Hosszan beszélgettek mindenféle semmitmondó, jelentéktelen dologról.
– Bácsi, elmegyek, mert rám sötétedik – búcsúzott el Azzu.
Az öreg bólintott, nem marasztalta.
Később amikor egyedül maradt, hogy korgó gyomrát kielégítse, tüzet rakott. Valami fáradtság vett rajta erőt, még a hajában főtt csicsókát sem volt ereje lehúzni a tűzről. Sistergett néha a fedő alól elő-előtörő gőz néhány gyöngyöző cseppje, ahogy végigszaladt a hiányos zománcú edény oldalán, és találkozott a forró platnival. Nézte a lábast, de a szemei majd leragadtak. Nem értette a dolgot, miért ez a pilledtség. Végigheveredett a rongyokkal takart ágyon, lehunyta a szemét. Egy emlék villant fel benne. Látta magát, amint apja mellett áll a kert szegletében, máglyaként ég a száraz levél, és a temérdek ág, amelyet Beppe, a kertész táplál mosolyogva. Nyújt felé egy darab fát és int, hogy hajítsa a tűzre. Ő ráveti, de túl közel merészkedik, az apja húzza vissza, érzi a forróságot, a fojtó füstöt, amelyet a kavargó szél a szemébe hord.
– Ferber bácsi! – rázta valaki.
Lassan felnyíltak szemhéjai.
– Apó, hogy érzi magát?
Próbált megmozdulni, nézte a kerek női arcot, amely fölé hajolt. Iszonyúan fájt a feje, még az orrában lappangott a füst kellemetlen, fojtó szaga. Mégsem álom volt? Körülnézett, minden idegen.
– Hol vagyok? – kérdezte erőtlen hangon.
– Korta doktornál. Kigyulladt a háza, majdnem bennégett maga is. Harlam úr mentette ki. A doktor szerint isteni szerencse, hogy túlélte. Füstmérgezésbe sokan belehaltak már, úgy bizony! Két napig eszméletlen volt, apóka. Maradjon veszteg, nem kelhet még fel! Most meg mit csinál?
Az öreg úgy pattant fel, akár az összeszorított rugó, ha szabaddá válik. Szédelegve bár, de mégis szinte futva indult az otthona irányába.
Amikor odaért, megdöbbentette, amit látott. A ház helyén elszenesedett gerendák meredeztek az ég felé, a kopasz falak kormosan álltak. Szinte minden a lángok martalékává vált.
Magából kifordulva törtetett át az üszkös romokon. A komód helyét kereste, vagyis a titkos gödröt. A padló megégett, és az üreg tetejét záró ajtó nem volt sehol. Legörnyedt, majd benyúlt a résen. Lázas igyekezettel kotorászott a mélyedésben, de nem talált semmit.
Az arany nem ég el, az arany nem ég el… – mondogatta eszelősen, vérben forgó szemekkel, és a körmeivel kaparta a földet.
Semmit sem talált.
Magába roskadva térdelt tovább, fejét mocskos tenyerébe hajtva.
– Igazán sajnálom – szólalt meg egy hang.
Donata állt mögötte, Felice lánya.
* vecchio furfante: vén csibész, olasz nyelven