A bujaság (luxuria)
Mozdult a függöny, két szem pislogva tekintett végig az utcán. Ezekért a szemekért valamikor a férfisereg igazán sokat megadott volna, ma már a vizenyős tekintet nem igazán hozott lázba senkit.
Carmela, a maga által berendezett szentélybe csábítgatta az erősebbik nem képviselőit, de egyesek szerint a különleges igényű hölgyeknek sem mondott nemet.
Azt mondják rám, céda – morogta, amikor észrevette a kendőbe csavart nőt, aki sietős léptekkel igyekezett a sarok irányába. – Montiáné, az úriasszony – bökte ki gúnnyal, az úri szót megnyomva. – Neki jár legjobban a szája, aztán a város szinte összes kanja átgyalogolt már rajta. Úriasszony a pékné őnagysága, még hogy úri, piha… – rázta meg dacosan a beszakadt firhang szélit.
Tovább bámult kifelé, miközben magába feledkezve igyekezett kipiszkálni egy húsfoszlányt kissé hézagos fogai közül. Meglátta Ferber apót, vagy ahogyan a háta mögött hívták, a „rézharapót”.
Az öregúr onnan kapta gúnynevét, hogy régebbi időkben minden a markába kerülő fémpénz mivoltáról két szembeötlő, elülső agyara által közvetítettek alapján bizonyosodott meg. Ezek a zápfogak azonban már régen elvástak.
Vén trottyos – dünnyögte tovább –, a pénzt sajnálja a smucig disznaja, pedig az ágyékában már csak a hervadás lakozik. – Pfúj – fintorodott el.
Korábban egyszer becsalta az öreget magához, de a „kígyóbűvölés” nem járt sikerrel. Az apó a csődért egyetlen piculát sem fizetett, mire a nő szó szerint kidobta.
Carmela sejtette, hogy a vénség az esetleges beteljesülésért sem nyúlt volna bugyellárisba, megkockáztatva, hogy akár ki is kaparhatja érte a szemét.
Mennyivel másképpen is volt minden, amikor még együtt élt Terzoval, a félig spanyol, félig olasz, szénfekete hajú ifjúval. Az a férfi tudta, mi kell neki. Kedves volt, figyelmes, soha nem tért haza üres kézzel, és bár csaknem tíz évvel kevesebb időt élt meg, mint ő, egyiküket sem zavarta a korkülönbség.
– Ugye, elveszel? – kérdezte a csődört egy lihegős matracrengést követően.
– El, galambom, el – ígérte a megkérdezett, és nem is a levegőbe beszélt.
Egyik este eljegyzési gyűrűvel állított be, és egyúttal megkérte a nő kezét. Carmela repdesett, mint egy kismadár. Boldog volt, szinte kinyílott, akár az estike virága az alkonyatban.
Azt gondolta, ennek soha nem szakad vége, mindenét átjárta a boldog szerelem
A sors azonban más elkövetkezőket rajzolt láthatatlan naplójába.
Ami a pár házzal arrébb lakó Antonio Harlam városszélén megörökölt tanyáján történt, mindent felforgatott, és tönkretett az életében.
Nevezett, a kissé görnyedt hátú olasz, nem tudta eldönteni, kiköltözzön-e a rámaradt birtokra, vagy maradjon jól megszokott városi házában. Vonzotta a kies táj, a csend, de valahogyan ragaszkodott a régi, megszokott lakrészéhez is, ezért hol itt, hol ott töltötte az időt. Feleségét a szüléskor elveszítette, egyedül nevelte egyke leányát.
Alessa, a magának való, visszahúzódó, keveset és nehezen beszélő gyerek egyesek szerint értelmi fogyatékosnak született, de hangoztatni senki sem merte, ismerve Antonio hirtelen természetét.
Küllemre viszont? Akár egy porcelánbaba. Törékeny, karcsú, hófehér bőrű, szőke hajú, igazi bakfisszépség.
Úgy esett, hogy ez a tizenöt éves lányka egyedül maradt a tanyán egy rövid időre, és megtörtént a baj.
Harlam a városba ment, előtte megbízta Terzot, hogy öregecske furgonján szállítson néhány feleslegessé vált holmit a Nyolcak utcájából ki a birtokra, ahol még hasznát vehetik.
Amikor az megállt a juharfákkal körülvett udvaron, hogy lepakoljon, valami nyögdécselés félét hallott. Követve a hangot a közeli kúthoz ért, és amikor belenézett, rémülten látta, hogy Alessa próbálja egyre erőtlenebbül fenntartani magát a vízben.
Kerített gyorsan kötelet, egyik végét a kút szádájához, másik felét a derekára kötötte. Ismét a közel tízméteres mélybe nézett, már nem látta a leányt, elmerült. Leereszkedett, majd nem kis nehézség árán kiemelte a vízből a test felső részét. Az arcocska szinte világított a félhomályban. Átvetette Alessa csípőjén, vállán a fonatot, meghurkolta, majd ő maga tempósan visszahúzódzkodott a felszínre. Megvetette a lábait, aztán teljes erejéből húzni kezdte felfelé terhét, végül erőlködése sikerrel járt. Az élettelen bakfist a fűre fektette. Úgy látta, nem lélegzik. Leoldozta a csomót, aztán megpróbálta szájon át lélegeztetni.
– Mit csinálsz, te aljas disznó? – hangzott egy üvöltés a háta mögül. – Mit művelsz a lányommal? Halljam!
Harlam volt, a következő pillanatban hatalmasat rúgott a spanyol oldalába, aki fájdalmában felnyögött.
– Kihasználod, hogy ilyen… – nem fejezte be, ismét felemelte a lábát.
Terzo eltorzult arccal feltápászkodott.
– Na, de Antonio, én csak… – dadogta hátrálva, combjai eközben hozzáértek a kút széléhez.
De a púposnak mintha az eszét vették volna. Se látott, se hallott, hatalmas ütéssel állon vágta a félig támaszkodó férfit, aki ettől egyensúlyát veszítve zsák módjára zuhant a mélybe.
– A…pa – hallotta meg most a lánya gurgulázó hangját.
Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy a törékeny test csupa víz, és meglátta a félredobott kötelet is. Hirtelen felsejlett benne, mi is történhetett valójában. Azonnal a kúthoz ugrott, alánézett, de nem látta a spanyolt sehol.
Carmela mindezt a vizsgálótól tudta meg.
Azt is, hogy Harlam, bár eszeveszett módon Terzo furgonján segítségért hajtott, mire visszaért néhány emberrel és kihúzták a daliát, az már nem élt.
Megfulladt.
Amikor az asszony elveszítette a férfit, hetekig részegen feküdt, hol otthon, hol mindenféle sikátorokban, idegen lakásban.
Gyakran érezte azt, hogy meghal. Érdekes rosszullétek jöttek rá, nem tudta eldönteni, vajon a másnaposság-e, vagy valami más. Végül fény derült a dologra, elmaradt a havi ciklusa, rájött, hogy terhes, a szeretett férfi gyerekét hordozza magában. Öröm helyett tovább fokozódott az elkeseredettsége, sokak megbotránkozására nagy hassal, támolyogva, alkoholosan lézengett, és még így, állapotosan is férfiakkal hetyegett.
Kihordta a kicsit, eljött a kilencedik hónap, vajúdni kezdett.
– Milyen nevet adjunk neki? – kérdezte Korta doktor mosolyogva.
– Orsina – nyögte a nő két fájdalom között.
Maga sem tudta, honnan jutott eszébe ez a név.
Megszülte, de soha nem mosolygott a csecsemőre. Akkor sem, amikor először a kezébe vette, később sem. Úgy élte tovább az életét, mintha maga lenne, a kisdeddel nem sokat törődött.
– Léhaság, egyenlő utat engedni az ördögnek – kántálta Martino atya.
Három hónap múlva vándor mutatványosok jelentek meg a városban. Valaki kopogtatott az ajtaján.
– Engem Francesco, a kocsmáros küldött – szólalt meg az ajtóban álló nő. – Bemehetek?
A fiatal kötéltáncos lányt Doloresnek hívták.
– Tennék egy ajánlatot – mondta. – Megnézhetném a kislányát?
Fél óra elteltével bebugyolált csomaggal távozott, és az ópiumpipa mellett a viseltes asztalon egy halom pénz hevert, a sarokban pedig a falnak fordított bölcső üresen ásítozott.
Ahogyan telt az idő, maga sem értette miért, de egyre ellenállhatatlanabb vágy kezdte hajtani a gyönyör elérésének kapujához. Mégis, alig érkezett el a kéj csúcsa pillangó képében, már tovább is libbent, hogy helyt adjon a következőnek.
Nem tudta mit is hajszol, a beteljesülést, vagy valami lidérces megtestesülést, és a szobája olyanokat látott, amilyet előtte soha.
Szerelem, mit nekem… énekelték a kocsmában az ismert dallamot illuminált, falshangú baritonok, amikor arra tévedt. Gátlástalanul teremtett kapcsolatot bárkivel, eleinte csak bujaságból, később ellenszolgáltatásért.
Pénz és élvezet, élvezet és pénz, együtt, így összenőve.
Lassan, az évek múlásával megutálta az embereket. Ha egyik-másik bűzlő kosztenger mégis betévedt hozzá, maszatos mivoltuk helyett pusztán a szolgáltatásért leszurkolt soldók fényét látta maga előtt. Hiába, a betelepült ipar a maga primitívségével átrendezte a valóság színpadát. A pénzes, jó modorú gavallérok kora lejárt.
Állt a félrehúzott függöny mellett, jobb dolga nem lévén az utcát nézegette. Egyszerre a sarkon befordult egy fiatal teremtés.
Rózsaszín ruháját meglibbentette a szél. Integetni kezdett.
Nézd csak, ez mit akar? – figyelte a lányt, aki egyre közeledett.
– Carmela Naprozét keresem – mondta tisztán csengő hangon, ahogy közelebb ért.
Ki lehet ez? – morfondírozott tovább magában. Nem tudta kicsoda, pedig ezt kevés valakiről mondhatta el. Betéve ismerte a várost, és ez fordítva is igaz volt.
– Akkor a legjobb helyen jár a kisasszony – szólt vissza. – Mit óhajt?
– Be sem hív? Kérni szeretnék magától valamit.
– Itt mindent megkaphat – vizslatta a leányt –, persze, ha meg tudja fizetni.
A lány egy köteg bankjegyet mutatott felé, mire a nő bólintott.
– Na, édeském, mit szeretne? – kérdezte becsukva az ajtót a vendége mögött. – Férfi akar lenni, vagy inkább nő, mert lehet bármelyik, hehe…
Leste a jövevényt, akinek a szeme idegesen rángatózni kezdett.
– Szóval mégis igaz… – szólalt meg.
Egy pillanatra abbahagyta, majd így folytatta:
– Mondja – nézett áthatóan Carmelára –, ismerős ez a név magának, hogy Dolores?
– Nekem aztán cseppet sem, galambom, az meg ki a ménkű? Talán ismernem kéne?
Mikor ezt kimondta, és belenézett a mélykék szemekbe, elfogta egy furcsa érzés.
– Kötött vele egy üzletet, egy gyalázatos üzletet. És azt, hogy Orsina, azt tán csak ismeri?
A nő minden ízében reszketni kezdett.
– Csak nem? Te… te vagy az? – rebegte.
– Igen, anyám – az anya szót egészen különleges hangsúllyal ejtette a lány, miközben zavartan húzta feljebb vállán a ruhája pántját –, én vagyok. A lányod, akit eldobtál ezért az életért… ezért a… Vergognoso! (gyalázatos, olasz nyelven)
Lerogyott a kanapéra és sírni kezdett. Először csak halkan, aztán egyre elkeseredettebben. Az asszony mellé ült. Az idejére sem emlékezett, mikor könnyezett utoljára. Talán Terzo temetésén. Most hangtalanul gördültek le a cseppek arca mindkét felén.
Orsina hirtelen abbahagyta. Szipogva nézte az anyját.
– Meg tudsz bocsájtani? – szólt halkan Carmela, szemét törölgetve. – Talán, ha apád nem hal meg, minden másképp történt volna. Mennyire gyűlölhetsz…
Felállt, és az ablakhoz ment.
– Hogyan találtál meg? – kérdezte hirtelen, de nem nézett hátra.
– Anyám, vagyis a nevelőanyám segített – mondta a lány a földet bámulva. – Tudod, hogy beteg vagy? Korta doktor igazított útba, ő mondta.
– Tudom – válaszolta az asszony visszafordulván. – Vérbajos vagyok, azt hiszem, meg is halok, de még megadatott, hogy téged lássalak.
– De hiszen ez fertőző, arra nem gondolsz, hogy más is megkaphatja tőled? Mifajta ember vagy te? – kérdezte vádlón a lány.
Csend lett jó néhány pillanatig, szemrehányó csend.
– Ezt az életet abba kell, hogy hagyd! – folytatta, haragját immár alább véve. – Velem jössz, elviszlek innen. Most! Padovában kigyógyíttatlak, és felhagysz ezzel a… Szóval vége. Csomagolj!
Carmela egyetlen szót sem szólt, csak gépiesen előhúzott egy poros bőröndöt.
