Negyedik. Az irigység (invidia)
– Csodálatos tett volt – mondta Enzetio segédlelkész, jobb kezével átfogva a szószék korlátját. – Berabett testvérünk megmentette a kis Chicco életét. Bizony híveim, ha nem rántja félre a gyereket, biztosan a szekér alatt leli a halálát. Igen, Isten akarata irányította tetteit.
Végignézett a gyülekezeten, tekintete megállt egy pillanatra, ahogy Desideriora tévedt. Látta a fanyalgó arcot, és ha nem ismerte volna a grimasz gazdáját, talán nyomban mondott volna neki valamit, hiszen emlékeiben azonnal felvillant az, ami majd egy éve a Harlam-féle tanyán esett meg. Nem volt titok, hogy szicíliai csak kívül számított fehérnek, belül bizony a sárgaság uralkodott benne, vagyis a hórihorgas, karfiolfülű Desi igencsak irigy természetű volt. A háta mögött nevezték Desinek, valahol valakinek elkottyantotta ifjúkori becenevét.
Sőt még versike is született a néven nevezettről, imígyen: „Desi, Desi kárörömmel lesi, lesi…” Dudorászták aztán bőszen a kocsmában is, amolyan fülbemászó dallamot varázsolt alá valamelyik botcsinálta nótaszerző.
A káplán fejében gyökeret vertek Martino korábbi szavai.
– Az irigység fája kárörömöt terem – szokta mondani a pap –, és az a gyümölcs csakis rosszízű lehet.
Amikor Terzo tavaly kútba esett ott a majorban, a tanya gazdája beszaladt a városba, hogy embereket kerítsen, akik segítenek kihúzni a szerencsétlent. Desiderio is velük tartott. Sajnos későn érkeztek, a spanyolt már csak holtan tudták felhúzni a külvilágra.
– Maga tud erről valamit? – kérdezte Desit a vizsgáló, bütykös ujjával a holttestre mutatva.
– Én ugyan semmit – vágta rá az, fölényesen. – Együtt jöttem a többiekkel, de ha engem kérdez, nem vagyok meglepve. Anélkül, hogy tudnám, mi történt, annyit mondhatok, ez a Terzo egy fennhéjázó alak volt, megérdemelte a sorsát.
Arcán megvető vigyorféle jelent meg.
– Igazán? – nézett rá áthatóan a közeg.
A rosszalló pillantás megtette a magáét, a kérdezett elhallgatott.
Enzetio a közelükben állt, mindent hallott. Az jutott eszébe, miként mondogatta fűnek-fának a szicíliai, hogy Carmela, a csodaszép asszony jobbat érdemelne, sokkal jobbat Tersonál. Természetesen az irigység beszélt belőle, hiszen köztudottan csapni próbálta a szelet az asszonynak, de az gyors ütemben kiadta az útját.
Desiderio Umberto a szicíliai Raffadaliból származott, egy konzervatív család sarjaként. Nem volt szép gyerek, furcsán gyűrött fülének széleit mintha a képzeletbeli fűszeres egymásba hajtogatta volna, mint amikor szeletelt csemegeszalámit csomagolnak a zörgő zsírpapírba. Ettől aztán az ifjú sokat szenvedett, pokolba kívánta a gondviselést, amiért így elbánt a fizimiskájával.
– Te mit csinálsz, Desi? – kérdezte tőle szigorú tanára egy alkalommal, amikor két oktatás között telő időben a fiú a tanulótársai füleit vizsgálgatta.
Zavartan hallgatott, nehezen fogta fel, hogy neki valahogy más cimpákat osztottak.
– Karfiolfülű, karfiolfülű… – kiáltoztak utána pajtásai csúfondárosan az utcán.
– Vegyetek példát Francescoról – mondta az évzárón az igazgató.
Ez a célzása egyebek között Umbertonak is szólt, aki igencsak gyengécske tanulónak számított. Hallgatta az eminensről szóló áradozást, fintorogva izgett-mozgott, majd minden átmenetet nélkülözve ott hagyta az ünnepséget és egyenesen hazáig futott.
Ahogy cseperedett, nyúlt, nyúlt, mint a fényét kereső kasvirág, magasságával együtt azonban nőtt benne a tartózkodás, a visszafogottság és a befelé fordulás érzése is.
A szentbeszéd végén a segédlelkész nem tudta megállni mégsem szó nélkül, amit híve arcán felfedezni vélt.
– Testvérem, Desiderio, mintha azt vettem volna észre, nem igazán örülsz, hogy szóba hoztam Berabett barátunk önfeláldozó cselekedetét. Azt gondolom, Chicco szülei erről másként vélekednek. Szó, ami szó, megmentette a fiukat. Vagy tán arra a kétes Ferber ügyre gondoltál, amikor olyan gunyorosan néztél?
A szicíliai nem válaszolt azonnal. Mintha rágta volna, mit mondjon.
– Nézze, atyám – fogott bele –, azt hiszem, nem szükséges az egekbe magasztalni az említettet. Amikor elemelte az öreg pénzét a tűz után, akkor miért nem emlegette a „nemes” tettet a miséjében?
– Egyáltalán nem bizonyított ez a dolog – mondta nyugodt hangon Enzetio. – Mendemonda. Önfeláldozó magatartása azonban mindenképp említésre méltó.
– Ugyan már! – Umberto legyintett egyet. – Akkor miből gazdagodott meg egyik pillanatról a másikra? Új carro*, fess ruhák, meg ilyesmi. Azt mondják, ért a lovakhoz ez a Berabett, én is ezt tartom, meglovasította az apó értékeit. Látták, amint matatott a leégett romok között.
– Karavello szerint, testvérem? Az a jóravaló ember csak találgatott, maga sem állította biztosan mit is látott, hiszen éjszaka volt. Amúgy pedig a vizsgálat megállapította, hogy Lucano Berabett örökölt, ettől vált tehetőssé.
– Látott, amit látott – vágott indulatosan a pap szavába. – Még hogy örökölt… Az egyik ember tengődik, épp, hogy él, a másik meg dőzsöl, felveti a pénz? És akkor még magasztalják is a templomban. Különben is, hogy néz ki ez az ember? Kis alacsony, meghízott törpe. Tovább megyek, ez a Chicco gyerek is, mit keresett az út közepén? Szép kis szülei lehetnek, ha így viselik gondját, hogy szabadon kószáljon.
Már éppen belekezdett volna a káplán, hogy az embert nem a külseje után kell megítélni, de nem volt lehetősége kifejteni mondanivalóját, mert Desiderio elindult, és csak foghegyről szólt vissza.
– Na, Isten áldja, atyám!
Azzal faképnél hagyta a káplánt, aki fejcsóválva nézett utána.
Hosszú ideig nem járt később misére, mintha a felekezet szolgáiban, vagy épp magában a Teremtőben kereste volna saját elégedetlenégének okozóját. Végül vagy fél év kihagyás után megjelent a templomban. Férfitársai barátsággal veregették a vállát, a nők illendően kérdezgették: Tán csak nem beteg volt, Umberto úr? Remélem, semmi baj, Umberto úr, meg így Desiderio, meg úgy Desiderio. Utálta, ha bizalmaskodnak vele, az általa émelyítőnek tartott női fecsegések pedig direkt idegesítették. Lekezelően mondott valamit, és örült, hogy a pap belekezdett az imába.
Kifelé menet az utca másik oldalán egy kocsi állott, két fehér ménnel eléfogva. A kocsis leugrott a bakról, és élénken integetett a szicíliainak, kezében papirost tartva, amelyről kiderült, levél.
„Öcsémnek, Desinek!” – kezdődött a szépen kivezetett betűkből álló címzés a kopertán.
Azonnal megismerte Giovanni keze írását, ő kurtította az s-betű alját ilyen jellegzetes módon. Szóval a bátyja, de vajon mi az ördögöt akar? Keveset érintkeztek mostanság.„Nénikénk nagyon beteg – kezdett bele az olvasásba. – Ha még látni akarod…”
Francesca néni. A mama nővére, de túlélte őt. Az örökösen veszekedő, házsártos öregasszony, akivel csak a kisöccse, vagyis az ő bátyja értett szót, mióta világ a világ. Ebben csak az a meglepő, hogy Giovanni legalább annyira, ha nem még inkább összeférhetetlen valakinek teremtődött. Govi – a néni hívta így – a család örök meg nem értettje, nem oly régen Francescához költözött, tekintettel annak egyre romló egészségi állapotára.
No hiszen, egymásnak teremttettek, úgy bizony – mondogatta Desi.
„A kocsi elhoz, igyekezz…”
Összehajtotta a papirost.
Hová siessek? – gondolta. – A néni alig egy órai kocsizásra van, amúgy meg ki nem állhatjuk egymást. Mindent csak a bátyámnak, Govi így, Govi úgy…
Amíg ezen járt az agya, azt is tudta, mi a szicíliai családi tisztesség. A nagybeteg rokon ágyánál van jelenése, ez alól nincs, és nem is lehet kivétel. Mindig is így volt ez, és így is marad.
– Indíts! – utasította a kocsist.
Az út valóban nem tartott sokáig, rövidesen kibontakozott a hatalmas fák öleléséből a tiszteletet parancsoló kúria. Bátyja nevezte így, de inkább egy, az építész túlcsapongó fantáziáját mutató, rideg építmény elé kanyarodott a bricska.
– Desi – ölelte át a bátyja, tőle szokatlan modorossággal –, hát itt vagy? A néni a végét járja –suttogóra fogta a hangját. – Amúgy itt az ügyvéd is, Viocenti. Szerette volna, ha Te is megismered a végrendeletet.
Umberto bólintott.
– Merre van a rokon? – kérdezte.
Amikor belépett a hálóba, fura szag ütötte meg az orrát, elfintorodott. A baldachinos ágy fátyolán keresztül is jól látszott az apró fej, amely szinte beleveszett a fodros párna mélyébe. Elhúzta a függöny szélét, állt egy darabig, figyelte, ahogy a nénje mellkasa szabálytalan ritmusban mozdul. Az összeaszott arcba rejtett apró szemek zárva voltak, de a szicíliai emlékezett az átható, ellentmondást nem tűrő tekintetre, amely azokból áradt valamikor.
– Nem éli meg a reggelt – szólalt meg mögötte egy hang.
Az orvos volt.
– Semmi szervi baja nincs – tette hozzá a doktor, miután bemutatkozott. – Egyetlen gond a kilencvenkét év. Hiába, a kor.
– Gyere, Desi – lépett be Giovanni –, az ügyvéd siet. Essünk át a felolvasáson!
Nem bánta, hogy el kell hagynia ezt a helyiséget, a szag, meg az emlékek igencsak felkavarták.
Egy tágas nappali sarkában faragott ülőgarnitúra vette körül az ovális, nagy, sötétbarna asztalt.
– Bemutatkozom, Tezario Viocenti vagyok – szólította meg a szinte világítóan fehér öltönyt viselő cvikkeres –, Francesca Umbertó asszony ügyvédje. Nos hát, foglaljanak helyet, lássuk csak, lássuk csak…
Kotorászni kezdett egy halom papír között.
– Igen – kezdte. – Én, bla, bla… Szellemi tudatom teljes birtokában házamat, a hozzá tartozó ingóságokkal egyetemben Giovanni Umberto kisöcsémre hagyom.
Gondolhattam volna – nézte Desiderio a bátyja önelégült arcát.
– Továbbá meghagyom, hogy minden egyéb értékem, pénzem kétharmadát is ő örökölje, a fennmaradó egyharmadnyi rész pedig másik szeretett kisöcsémet, Desiderio Umbertot illesse.
Még hogy szeretett – fortyogott magában, miközben idegesen gyűrögette fülcimpáját, mintha az már nem volna amúgy is eléggé torz. – Mindig is utált. Bezzeg Govi, ő volt a szemefénye.
Az ügyvéd tovább olvasta az iratot, de ezt már a szicíliai meg sem hallotta.
– Megértették az urak? – kérdezte Viocenti, levéve orráról a cvikkert.
Nagyon is – gondolta Desi, de csak bólintott.
Visszament a hálóba. Körülnézett, elégedetten állapította meg, hogy egyedül van a haldoklóval.
– Még egy kicsit kibírom a bűzt, amit árasztasz magadból, nénikém – mondta az ágy fátyolát felemelve. – De csak azért, hogy elmondjam, mindig is utáltalak a kiállhatatlan viselkedésed miatt, meg azért is, mert nem vettél semmibe. Azt mondtad egyszer – nézte az arcot, de az merev maradt –, irigynek születtem, és az is maradok. Irigy? Igen, most is az vagyok, és nem bánom. A nyavalyás vagyonodat Govira hagytad, az én szememet meg kiszúrtad egy kis alamizsnával. Látnád magadat, a nagy Francesca, íme, itt fekszik, mint egy elhasznált mosogatórongy. Eljöttem, mert ezt kívánja a szicíliai tisztesség, de tudod mit, divorare l’inferno**, minél hamarabb és minél mélyebbre.
Várt egy darabig, ám az asszony meg sem mozdult. Remélte, hogy hallotta, végül sarkon fordult, elindult kifelé. Az ajtóban szembetalálta magát az orvossal. Megvetően végigmérte.
– Jó napot! – vetette oda, azzal egyenesen az udvaron álló fogathoz sietett.
– Végeztem, hajts! – rázta meg a kocsis vállát, aki elbóbiskolt.
– De az előbb a gazdám kereste, kérdezte láttam-e… – hadarta a bajuszos ember.
– Hajts!
Micsoda gyalázat – rágta magát tovább, mogorván zötykölődve a gödrökkel teli bekötőúton hazafelé. Eszébe jutottak anyja szavai. „Észre se vedd, Desike, a néni már csak ilyen, Govit jobban szereti…” De miért szereti jobban?
Az út melletti fák felfogták a késő délutáni fényt lombjukkal, és mintha egy alagútba vezettek volna. Halk zizegésféle hallatszott, talán a levelek csinálták, amint össze-összeértek.
Egyszerre egy sárga arc jelent meg előtte, nagy, szürke szemeivel úgy bámulta, hogy szinte lelke mélyére hatolt. Az archoz nem tartozott test, se kéz, se láb.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezte az arc, és Desiderio meglepődött azon, hogy hallja ugyan a hangot, de a száj mégis csukva marad.
Próbált válaszolni, de képtelennek bizonyult rá. Meg akart mozdulni, azonban egyetlen porcikája sem engedelmeskedett.
– Én vagyok az Irigység, ismersz ugye?
Hirtelen érezte, hogy hangok jönnek ki a torkán.
– Ismerlek, ismerlek – ordította.
– Uram, uram, valami baj van? Elszenderedtünk kissé… Amúgy megérkeztünk.
Kinyitotta a szemét a kocsis rázogatására.
– Rosszat álmodott? – firtatta tovább választ várva a bajuszos.
Desiderio motyogott valamit, miközben lekászálódott. Tehát csak álom volt…
Elindult hazafelé, közben fütyörészni kezdett, hogy elterelje gyötrő gondolatait.
Rongyos kisfiú jött vele szemben, és éppen előtte lehajolt, felvett a földről valamit. Egy pénzdarabot nézegetett, örömmel szorította szurtos markába az érmét, majd futásnak eredt.
Ha egy minutával előbb érek ide, én találom meg – korholta magát, miközben a gyerek után bámult.
Károgásfélét hallott, elnézett az utca végén szabadon látható horizont irányába.
Az égen szürkés-sárgás felhő mutatta magát, és mintha egy arcot mintázott volna.
__________________________________________
* carro: ló húzta kocsi, olasz nyelven
** divorare l’inferno. nyeljen el a pokol, olasz nyelven