Ötödik. Torkosság (gula)
Káliszappan jellegzetes szaga keveredett a gomolygó gőzzel, megtöltve a levegőt. Jöttek-mentek az asszonyok, barna, fonott kosaraikban cipelve a szennyes ruhákat.
Alonso Bartodono házában mosoda működött. Tűzhelyek felett mosófazekakban forrt a víz, a fal mellett dézsák sorakoztak. Mellettük a földön pedig kenőszappant tartalmazó kerek bádogedények. Külön helyiségben díszes lábú, öntöttvas mángorlók segítették eltüntetni a felesleges vizet, meg a durva gyűrődéseket a kelmékből.
Csinos pofikájú, vörös haját kontyba fogott, terebélyes nő lépett be az ajtón. Kezében bélesféle.
– Margret, főztél szappant? – kérdezte feleségét Dono.
Bartodonót mindenki csak így hívta, Dono.
– Hoztam hamuzsírt – folytatta –, szőlővenyigéből csinálták Kustromék. Már megint mit eszel?
Bosszankodva nézte, amint az asszony rág, arca két oldala gömb formájúvá lesz a betömött étektől.
Mint egy hörcsög, esküszöm – gondolta, de nem mondta ki.
A hájas ujjak megálltak félúton.
– Hogy főzzek, ha eszem? – mondta tele szájjal a férje felé fordulva. – Különben is Felicénél voltam. Hallottad, mi történt a pékkel? Elmentek neki hazulról… Mit nézel? Bedilizett, na. Most, hogy intézetbe csukták, hát mindjárt hazaköltözött a felesége. A nagysága… – tette hozzá gúnyosan. – Montiánénak derogál ugyebár, hogy mosóvízbe dugja a finom kezeit. Egyszóval leszállítottam a tiszta ruhákat, amit Antoniával kimosatott. Ő adta ezt a diósat, még meleg volt. Csak tudnám Antónia miért nem vitte el neki mángorlás után? Jó, jó, össze voltak hajtogatva a gyolcsok, mégis olyan gyűrött lett egyik-másik, mint a béka lába. Tán nem merte, azt hiszem.
– Ha elvitte volna, akkor te most nem ennéd, amit éppen rágsz. Állandóan eszel valamit – morogta a férfi és lemondóan legyintett. – Ha lenyelted, irány a kifőzés!
– Ezt már megbeszéltük, nincs mit a szememre vetned, vagy rákezdjek én is? – vonult ki durcásan az asszony.
Széles csípőjén mintha a szoknya táncoló mozgása is a bosszúságát jelezte volna.
Felsejlett Alonsoban, mennyivel vékonyabb dongájú is volt a Detuce család egyetlen leánya, amikor megismerte.
Még legényemberként éppen háztűznézőbe ment a lányos házhoz egy alkalommal, amikor titkon magához intette Margret nagyapja. Pipáját a kezében tartva körülnézett, mint aki nagy titkot fog elárulni.
– Tudod, édes fiam – kezdte sutyorogva –, most olyan bolondot teszek, mint butácska kofa, aki a saját portékáját ócsárolja, de elmondom neked, ez a leány… vagyis hát az unokám, nos, ez a gyerek nem ismeri a mértéket. De semmiben sem ám. Szemrevaló egy teremtés, igaz. Én, ha legény volnék, mégsem venném el nőül, az bizonyos. Gyere ide csak…
Azzal a karjánál fogva behúzta egy bútoroktól félig takart sarokba.
Mesélni kezdett, és minél tovább jutott mondókájában, Bartodono annál sápadtabb lett.
– Mit pusmog maga ott, vén gazember? – lépett be egyszerre Detucené. – Ne is hallgasson erre az öreg bolondra, Donoka, nincs ki a négy kereke. Menjen papa a dolgára, de gyorsan! – förmedt az apósára.
Margret nagyon szép leánynak teremtődött, amúgy pedig mint tudjuk, a szerelem nagy úr, így aztán minden intés ellenére hamarosan egybekeltek. Ám a férfi egykettőre rájött, a legidősebb Detuce nem sokat tévedett.
Sőt.
– Nem értelek – dorgálta újdonsült feleségét többször is, amikor annak tányérjára nézett –, minek szedsz ki ennyi ételt, hiszen úgysem tudod megenni?
Mintha a kényszer dolgozna benne, csak falni, zabálni – futott át rajta.
– Talán sajnálod? – kérdezett vissza megbántódva a nő. – Ha nem sikerül megennem, majd elfogyasztom később. Én csak eszem, nem a borospincémben iszom a döngölt földre magam, mint egyesek…
Az utalása nem nélkülözött minden alapot.
Dono szerette a jó bort. Talán túlságosan is.
Nagyapja tehetős szőlősgazdaként anno hatalmas területet birtokolt, messze földön híres borász hírében állott.
– Ugyan már, egy pohárka nem árt meg, csak étvágyat csinál – válaszolta a menyének, mert az szóvá tette, ne itassa a gyerekkorú unokáját. – Gyere szentem, kell a vérszaporító – csalogatta.
A fiú egy alkalommal elhatározta, maga kóstol bele valamelyik hordó tartalmába. Óvatosan leosont a pincébe, és egy vásárfiaként kapott játékvödörbe engedett a vörösborból. Felhajtotta, már éppen meg akarta ismételni a dolgot, amikor zajt hallott odakintről. Megszeppenve gyorsan kisurrant, de a csapot nem zárta el teljesen. Másnap minden borban úszott, a nyolchektós hordóból a nedű szinte maradéktalanul kifolyt. Nagyanyja látta az eset előtt unokáját a boltíves ajtón át kifutni, bepanaszolta a vélt bűnöst akkurátus férjének, de az csak legyintett.
– Majd megtanulja az a gyerek, mit, meg hogyan. Borissza lesz, én mondom – és csettintett egyet hurkaszerű ujjaival. – Igaz-e szentem? – Rákacsintott a zavaros szemű kis Alonsora. – Il vino della víta!*
És az lett, ahogy felcseperedett.
Sokáig nem élvezhette felmenője pincéjének tartalmát, az öreg egyetlen délután elkártyázta a szőlősbirtokot, pincéstől, vincellérestől, mindenestől. Röviddel azután magához szólította az ég. Megmaradt viszont a nagyatyai ház, és Dono annak alagsorában hamarosan berendezte a saját borospincéjét. Földje ugyan nem volt, ahol fürtök teremhettek volna, de a közeli Kustrom birtokról vásárolt szőlőből vérvörös lé készült minden évben, amit hol barátaival, hol meg csak úgy egymagában iszogatott.
– Nagyapi büszke lenne rám – mondogatta, főképp mórés állapotában.
Amikor elvette Margretet, gyerekeket terveztek, fiúkat, lányokat egyaránt. Ezt várta a két család is, de valahogy nem akartak a dolgok összejönni. Teltek az évek, és utódok csak nem gőgicséltek a bölcsőben. Évekig keresték a hibát, az okokat, hol a körülményekben, hol egymásban. Végül, ahogy már lenni szokott, letettek róla, hogy valaha saját gyerekük legyen.
Dolgozott a mosodában egy idősödő asszonyság, Nilda Manfredo. Annak a Manfredonak a nagynénje, aki feleségével együtt a nagy port felvert hajószerencsétlenség áldozata lett, és hátrahagyott három árvát. Nildának eszébe sem jutott lelencházba adni a gyerekeket, ehelyett magához vette őket, és bár szűkösen, de nevelgette a porontyokat. Férje ebből nem tudta kivenni a részét, mert csupa véletlenségből ő is egy kereskedelmi hajón szolgált, így az év nagy részében távol volt az otthontól.
– Te, Nilda – kezdett bele egyszer az egyik mosónő, aki ismerte az asszony nehézségeit –, miért nem ajánlod fel Bartodonoéknak, neveljék ők a kis Savinot. Margret állandóan panaszkodik, hogy nincs gyerekük, pedig nagyon szerettek volna legalább egy apróságot. Nem kell, hogy végleg odaadd a fiúcskát, csak ha te is, ő is úgy látja, jó helye van a Dono házban. Gondold meg, ha a nevükre veszik élete végéig nem lesz gondja. Hány éves is?
– Négy lesz novemberben… – válaszolta a nő, akit láthatóan érdekelni kezdett a dolog. – Ez azért nem ilyen egyszerű. Savi nagyon kötődik hozzám, és a két nővéréhez egyaránt. Meg aztán a férjemmel is meg kell beszéljem, azonkívül el kell tudnom fogadtatni az aprósággal is.
– Hát csak beszéld rá mindkettőjüket. A fogadott fiadat amúgy láthatod nap, mint nap, meg aztán marad két lányod. Ne felejtsd, mennyi gond lekerülne a válladról. Gondolj az ő jövőjére is!
Pár hónap elteltével az asszony előállt Margretnek a dologgal.
– Egyszóval, kedves Nilda, az elhatározásuk végleges? Nagyon szép fiúcska ez a Savino. Nos
– fordult a gyerek felé –, maradsz nálunk egy kicsinykét? Van ám hintaló is, Dono bácsi vette a… – nem fejezte be a mondatot.
Mindketten várták, vajon a kicsi miként reagál.
– Gyere – fogta kézen végül a kis tétovázót Dononé, pontot téve a dologra –, vár az a lovacska.
Bartodono egy ideje kezdett furcsán viselkedni, a kinézete is megváltozott. Gyakran elfelejtette, miért és hová indult valójában. Fokozatosan fogyott, lötyögött rajta a ruha, mintha amit a felesége kilókban magára szedett, tőle csente volna el.
Valóban, Margret szélte-hossza nőszeméllyé vált. Szoros környezetében lévők kezdtek hasonlítani rá, tán csak férje a kivétel ez alól. Mirnya, a cirmos macskája alig tudott a kerítésre felkapaszkodni, kövérségével kitett két másikat. Rossz nyelvek azt suttogták, még az egerek is elhíztak a mosoda környékén, olyan jól vannak tartva, no persze tartaniuk sem volt mitől.
Savino is pufókká vált, ami nem is csoda, újdonsült nevelője elhalmozta sok-sok csemegével, édességgel, és ez bizony nem maradt nyom nélkül.
Nilda örült magában, ha a kicsit látta, olyankor eszébe jutott, a két lánynak nem tudja megadni, amit szeretnének. Ő sem gondolkodott másképp, mint sok szegénysorban élő ember, a testesség a jólét és az egészség jele.
Volt azonban a traktán kívül más baj is Savino körül. A gyerek arról mesélt, Dono nem hagyja békén.
– Ájjandóan itatni akaj, de én nem szejetem a bojt, mejt szavanyú… – mondta egy alkalommal az asszonynak. – Jevisz a pincébe és innom kejj veje.
Esetenként a kevésbé használt kisebbik raktárhelyiség szegletében beszélgettek. A nőnek egyre inkább összeszorult a szíve a hallottakon.
– Ejöjteti, én meg kihányom…
Ha megjön az uram, visszavesszük Savikát, ez így nem megy – gondolta, miközben könnyes szemmel homlokon csókolta az apróságot.
– Abba kellene hagynod az ivást Dono – mondta az orvos egy tüzetes vizsgálatot követően –, mert rámész. Nagy és kemény a májad. Romlik a memóriád. Árnyéka vagy önmagadnak. Mi lesz a feleségeddel, a fogadott fiaddal, a mosodával?
– Próbáltam már visszafogni magam. Amúgy teszek az egészre. Mi lesz, mi lesz? Ha feldobom a talpamat, majd a drágalátos öcsém kezelésbe veszi az asszonyt. Úgyis mindig fájt rá a foga. A többi meg megy magától.
– Ugyan már, barátom, dicső nejed sem az már, mint tizenéve volt. Már megbocsáss, de hová lett a vonzó, csinos Detuce lány? Hány kiló is? Száztíz, százhúsz? Ha így megy tovább, neki is meggyűlik a baja az egészséghuszárral.
Donó nem is sejtette, hogy dr. Korta akár jósnak is beállhatott volna.
Alig pár hónap múlva megtörtént a bajvívás, és Margret alul maradt.
– Uram, uram! – szaladt le a pincébe az egyik mosónő. – Jöjjön azonnal, az asszonyunk élettelenül fekszik az udvar végében!
– Meghalt – állapította meg a sebtében érkező orvos. – Látod, megmondtam…
Alonso zokogva borult a feleségére.
Már sötétedett. A fogat hajtója erőltetett menetet diktált a lovaknak, siettette a felesége szülés előtti állapota. Éppen bekanyarodott az utcába, amikor szinte váratlanul egy alak került elé. Képtelen volt kikerülni, a sebesség miatt pedig megállni sem tudott. A bajuszos férfi hatalmasat rántott a gyeplőn, de már későn. A test a lovak közé keveredett, majd átmentek rajta a kocsi kerekei is. A szekér végre megállt, rémülten ugrott le a kocsis a bakról, és az élettelenül heverő testhez rohant.
– De hiszen ez Dono – hallotta a feje fölül.
Francesco szólt, a kocsmáros.
– Mit keresett ez itt a sötétben ilyenkor? – kérdezte, keresve a véres karon a pulzust. – Halott.
Hű, ebből most is csak úgy dől a szesz…
Nézte a sápadt, remegő szájú hajtót.
– Olyan hirtelen történt – rebegte az maga elé. – Egyszer csak előtűnt a semmiből. Én, én…
– Nyugodjon meg, barátom! – karolta át Francesco. – Ez meg volt írva, maga nem tehet semmiről. Én tudom, mit tesz az alkohol egy emberrel, elhiheti. Látom nap, mint nap. Maradjon itt, elmegyek bejelenteni az őrsre.
Akár a dögre szálló keselyű, oly hamar, olyan gyorsan jelent meg átvenni a még hivatalból ki sem mondott örökségét Gerodi Bartodono, Alonso öccse.
– Kotto fiam, az a kis pöfeteggomba meg kicsoda? – mutatott Gerodi kérdően az udvaron áthaladó kövérkés fiú felé.
– Az egyik mosónő rokona. Próbaképp van itt.
– Ezt meg hogy kell értenem? – bámult értetlenül az intézőre.
– Margret idevette azzal, hogy idővel a nevükre fogadják.
– Egyszóval próbaképp. Nos, akkor próbaképp keresd meg azt a mosónőt, azt a… igen, Nildát, és próbaképp add vissza neki a kölyökgólyát. Nem vagyunk mi lelencház. Amúgy mennyi bora maradt a bátyónak? Azt mondják, értette a vincellérséget. Megyek, meg is kóstolom!
Akár egy harkály, végigkopogtatta a hordókat, olykor elégedetten bólintott. Kiválasztotta a legnagyobbat, szívott magának belőle egy kancsóval.
– Van még nedű tisztességgel. Ejha, ez tényleg jó bor, ettől adta volna be a kulcsot Doni? Dicső halál. Akarsz valamit mondani?
– Igen. Nilda asszony éppen most vitte el a fiút, még mielőtt szóltam volna.
– Nagyszerű. Egy gonddal kevesebb. Arra az elhatározásra jutottam Kotto fiam, felszámolom a mosodát. Ez a szag, meg az állandó gőz… Ugyan, ki kíváncsi erre? Enyém itt minden, lesz pénz, bor, egyebek… Sajnos Margret ezt már nem érhette meg. Pedig micsoda nő volt, micsoda nő…
– Az a tehén? – csúszott ki az intéző száján.
– Vigyázz, mit beszélsz, mert kétszer is meggondolom, ha ilyet hallok, hogy az alkalmazásomban maradsz-e! Azért, mert itt mindenes voltál, nehogy azt hidd, nélkülözhetetlen vagy.
Tavaszi szél fújt végig az utcán, felkavarva a makacs port, amely táncot járt egy sor sötét pinceablak előtt. Mintha a nyílások el akarták volna nyelni az apró, kavargó szemcséket.
A félig nyitott templomajtón át mise foszlányai szűrődtek ki.
– … torkosság, a falánkság és a mértéktelenség ikertestvérei egymásnak. Mert mire is a böjt, testvéreim? Hogy megtanítson mindezt elkerülni. Sajnos, bizony nem mindenkinek sikerül. Itt van például…
* Il vino della víta!: Bor az élet, olasz nyelven
