Hatodik. Harag (ira)
Nem tudott elszakadni a kínzó gondolattól.
Olyan volt, mint a bogáncs. Amikor egyik kezével szabadult volna tőle, átragadt a másikra. Ha az érzést körbe kellett volna írnia, bizonyára nem lett volna képes rá.
– Az ördög közöttetek van – csengett a fülében Martino tisztelendő legutóbbi kijelentése.
– Honnan tudjátok, híveim, ki az? Vannak módszerek a gonosz felismerésére.
Ki kell próbálnom. Tudnom kell az igazságot – határozta el. Igyekezett mindent lejegyezni, kapkodva firkált a repedezett imapadon.
– Felice Montia, látom, érdekel a dolog. Talán jelölted is van? – lépett oda hozzá a pap, sejtelmes, furcsa grimasszal az arcán, mire ő zavartan dugta a zsebébe az irományt.
Valamit hebegett, és alig várta, hogy végre a templom kapuján kívül lehessen.
Odahaza aztán elővette a gyűrött fecnit. Silabizálni kezdte a saját keze írását, nehezen igazodva el a durva, szögletes betűkkel telefirkált papíron. Nem volt tanult ember, a felvésett szavak némelyikét nem is értette, de a belsőjében dolgozott valami.
Ugyan nem fogalmazta meg mi az, csak azt érezte, egyre jobban eluralkodik rajta. A dolgok aztán jöttek sorban, egymás után.
Mindössze egy fal választotta el Balonitól, a szomszédjától. Ám ez a falazat vékony volt, túlságosan is vékony, és gyakran hallotta, mi történik annak másik oldalán. A félig olasz, félig szerb szinte minden este lerészegedve esett haza, artikulálatlan tónusban gyalázta Istent, végül érthetetlen, összefüggéstelen szavakat motyogott. Rövid idő elteltével már csak visszataszító, bugyborékolásra emlékeztető horkolás hallatszott. Ilyenkor Felicét méreg töltötte el, igyekezett befogni a fülét, hogy ne is hallja.
Egy nap a cimborái látogatták meg Barónit, és bár próbált halkan beszélni, mégis kivehető volt, amint korholta egyik társát.
– Nem ebben maradtunk, drága egykomám. A lányt én hajtottam fel, jár a fele pénz, amit érte kaptál. Na, és ha kiskorú? Nézd már… Amikor kipróbáltuk, nem voltál ilyen finnyás.
– Adj pénzt, különben éhen halunk – hallatszott egy női hang megint más alkalommal odaátról. – Hát már a saját gyerekedre sem vagy tekintettel?
– Menj ahhoz a katonához, vagy mit tudom én kihez, aki felcsinált – válaszolta a borízű hang. – Te… te…
Heves szóváltás következett, majd sikoltozás, zokogás hallatszott. Az azt követő ordibálást mindenféle ijesztő zörejek kísérték, leginkább mintha pofonok csattantak volna. Végül az ajtó becsapódott és csend lett.
A pék a nyitott ablakon át egy vékony alakot látott, amint sírdogálva szalad ki az utcára, kezében egy kisdeddel. Felismerte az asszonyt, Antónia volt a mosodából. Utána eredt.
– Megütött ez a disznó, Montia úr – szipogta a nő, rázkódva szorítva magához a megszeppent gyereket.
– Felmondtak nekem, itt a kicsi, nincs mit ennünk, mi lesz velünk? Ez egy vadállat…
A férfi már tudta, mit érez. Mérhetetlen haragot és megvetést. Benyúlt a zsebébe, adott egy kevés pénzt az asszonynak. Indulatos mivolta csak hosszú idő múlva engedte, hogy lecsillapodjék.
Tereza – akit mindenki csak Mamának szólított – szikár, parázsló szemű öregasszony képében, mindenféle hókuszpókusszal, jóslással kereste a napi betevőjét.
– Három dolog fontos, fiam, ha az igazat akarod megtudni – szólt a hozzá intézett kérdésekre, amikor Felice felkereste. És mondani kezdte. A végén így szólt:
– Biblia, gyertya, gyűrű. Non dimenticare! (Ne feledd!) Majd ezek választ adnak, hogy a pokolból jött-e az embered, vagy sem. De vigyázz, én mondom, vigyázz, mert a nagy igyekezet elveheti az eszedet!
Miközben kenyeret dagasztott félhomályos műhelyében, csak erre tudott gondolni: biblia és gyertya… Mi is volt a harmadik? Igen, a gyűrű. Hiszen mind közt ez a legfontosabb. Hogyan is mondta a bibircsókos arcú vénasszony? Erőlködve próbált emlékezni. Minden nap egy próba. Minden nap…
Cipókat és hosszú, hengeres formákat alakított a tésztából. Minden meggyőződés nélkül, oda sem figyelve kenegette a tetejüket a felvert tojásba mártott pemzlivel. Sárga cseppek indultak el a kenyérnekvaló oldalán, kívülállónak úgy tűnhetett volna, valamiért sírnak a kenyerek. Mára elég lesz, majd hajnalban kisütöm őket, mert jön az első… – gondolta, tétován letéve az ecsetet.
Alig ért haza, máris kutatni kezdett. Azt a gyűrűt kereste, amelyet Ginának, a feleségének vett, amikor megkérte a kezét. Gina… Ha tudta volna, milyen szabadvérű, nem veszi el. Mikor már tucatnyiszor kapta rajta, megelégelve a dolgot, iszonyú patáliát csapott, de az asszony a képébe kacagott. Sőt, mielőtt elhagyta volna, lehúzta az ujjáról a gyűrűt és az arcába vágta. Kevés tartotta vissza attól, hogy tragédiává alakuljon a dolog, ha nincs Donata, a lányuk, felindultságában talán meg is öli a nőt.
Egy dobozkában meglelte, amit keresett, már csak a lószőr kell. Pár napja kinn járt a Harlam féle tanya körül, talált is néhány hóka színű sörényszálat. Előkaparta és rácsomózta a gyűrűre, majd a szőrszál másik végét egy talpas feszület egyik szárához erősítette. Jézus állt előtte megfeszítve, odaszegezett jobb karján a függesztett ékszer, amely sajátos forgásba kezdett, előbb balra, majd jobbra, végül megállt. Ez megvolna, de várj a sorodra! – mormogott félhangosan, közben körülnézett, mintha attól tartana, valaki meghallja, aztán még bolondnak nézheti.
Ja, és a gyertya… Vásárolt egy csavaros, elegáns típust, Emiliotól a szatócstól. A bandzsa árus harmad áron adta, mondván, a szélibe esik a kanóc, esetleg félre fog égni.
Nem baj – elmélkedett –, a célnak megfelel.
Itt van még a Biblia. Nem volt nehéz dolga előkeríteni, hiszen mindig az ágya feletti polcon tartotta. Kezében a patinás, csatos könyvvel az asztalhoz ment, mely közvetlenül a szomszéd felé néző fal tövében állott. Fülét odatapasztva hallgatózott, de nem hallott neszt, csend honolt odaát.
Úgy kell tennem, ahogy a nannyó mondta – biztatta magát, közben valami borzongásféle szaladt át rajta. Igyekezett nyugodt maradni. A szentkönyvet felállította, annak borítóját Balóni koszfészke felé fordítva ácsorgott egy darabig, aztán leült a közeli székre. Fáradtnak érezte magát, a szemei lecsukódtak. Nem tudta, mennyi ideig maradhatott így, egyszer csak zajt hallott a szomszéd helyiségből. Mintha ketten beszélgettek volna, de csak hangfoszlányok értek el hozzá. Hiába ragadt a falra, így is alig hallott valamit. Talán észrevette a szerb, hogy hallgatózik?
– Ide hallgass, Do… – Felice nem értette a nevet és a továbbiakat sem tisztán. – Antonia elment a… gyerek miatt nem fogok… jó, majd pénteken… tudod, hogy hálás vagyok… aztán az ötszáz…
Többet nem értett a beszédből. Már éppen visszaült volna, ekkor valami csattant. Odapillantva látta, hogy a Biblia eldőlt. Biztos volt benne, hogy nem ért az asztalhoz, hiszen távolabb állt.
A jel! Teresa szerint egy jel érkezik, ami az első tanúság.
– Ha valami rendkívüli következik, legyen az bármi, miközben a Biblia fürkészik, tudd, édes fiam, jó nyomon jársz!
A beszélgetést követően szokatlan csendességbe burkolózott a szomszédsága. Még hallgatózott egy darabig, majd jobb híján lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Valamit forral ez a gazfickó – keveregtek benne a gondolatok. Nehezen, de elaludt. Túlságosan is.
Teremtőm – nézett ki az ablakon –, hiszen már reggel van, a kenyerek… Magára kapta a ruháit, és rohanvást ért a műhelyhez, amely előtt már ott álltak a lovas kocsik, hogy széthordják a pékárut.
– Felice, mi lesz már? – kurjantott az egyik.
– Várnotok kell, az ördög vigye el! – válaszolta idegesen. De hiszen még be sincs fűtve a kemence!
Ennek is ez az átkozott Baloni az oka – dühöngött magában. A látvány sem nyugtatta meg, ami a dagasztóhelyiségben fogadta. A cipók többsége túlkelve, szinte széjjelfolyva éktelenkedett a polcokon. Végül nem kevés kínnal, kisütötte a kenyérkéket, amelyek egyike-másika úgy festett, mintha kilapították volna. Kosarakba dobálva engedte útjára őket, majd nekiállt az újak készítésének. Nem tudott figyelni, kapkodott, egészen másutt jártak a gondolatai, alig várta, hogy ismét otthon lehessen.
Mikor hazaért, semmihez sem volt kedve. Jó ideig a heverőn feküdt, aztán amikor lassan sötétedni kezdett, a cifra gyertyát meggyújtva oda tette az asztalra, ahol tegnap a Biblia állt.
– Este gyújts gyertyát, Felice – emlékezett az öregasszony szavaira –, aztán figyeld, amint ég. Ha lobogni kezd, és lángja a gyanított személy felé hajlik, az bizony jel. A második tanúság.
Nézte a mandula alakú sárgás fényt, amely ritkán meg-meglobbant, de nem hajlott az semerre sem. Pedig mintha beszéd szűrődött volna át néha, de más tónusú, majdnem biztos volt benne, nem a szomszédja. Nem kellett sokáig várnia. Hangoskodás, káromkodás közepette hamarosan megjött a szerb.
– Meddig várjak még? – hallatszott odaátról a rekedtes hang. – Megígérted, hogy elintézed a dolgot… Te meg mit keresel itt? Valamiféle érthetetlen mormogás következett.
– Na és ha nála a poronty, nyírd ki azt is! – folytatta Balóni. – Mit? Majd, ha végeztél. Na, kifelé…
Csend lett. A pék szemével a gyertyát kereste. A láng apró lobogással, oldalt megdőlve szinte nézte a falat. Elfújta.
Másnap nem ment kenyeret sütni. Naphosszat ült, és a történtek felett merengett. A második jel. Lesz-e harmadik? Minden neszre felfigyelt, de nem hallott semmit. Késő délután aztán léptek hallatszottak. Ahogy kinézett a kulcslyukon látta a szerbet egy rosszarcú fickó társaságában, amint elhaladnak. Röviddel később hangfoszlányok érkeztek odaátról, azonban nem értette pontosan, mit beszélnek, bosszankodott is. Tegnap ordított a nyomorult – forrt benne a méreg. – Mi az, mit hadovál? Odatette a feszületet a fal tövébe.
– Sikerült… nem tudom… a tó mögött – így Baloni. – Hogyan… még nyögdécselt? Ne, itt a… nem látott meg… a csendőr is… micsoda? Ordítani kezdett.
– Te hülye, kimondta a nevemet? Kinek? Ez gyönyörű! Tudtam, hogy ez a ribanc Antonia bajba fog sodorni… – elhalkult. – A kölyök is… keresni fognak… erre most… le kell lépni… eredj…
Montia két koppanást hallott. Az egyik egy ajtócsukódás hangja, a másik közvetlen mellőle érkezett. Amikor a feszületen lógó gyűrűre pillantott, még mindig a fal felé lengett, és másodszor is a foltos vakolatnak verődött. A harmadik jel!
Úgy érezte, nem tud tovább uralkodni magán, cselekednie kell.
– Majd én megtanítom ezt a galád alakot, ördög! – sziszegte a fogai között. Kitépte az asztalfiókot, és előkerült egy aránytalanul hosszú pengéjű kés. Lelökte az abroszra, de ugyanazzal a mozdulattal fel is kapta, majd tajtékozva kirontott.
Emilio ajtaja résnyire nyitva állt. Amikor belépett, megszédült. Az egész szobát vörösség árasztotta el, a falakon szikrázó karikák kezdtek futkározni. Erős hányingert érzett, lábai nem tartották tovább, összeesett. Kezéből kigurult a bökő, és ahogy arccal a küszöbön feküdt, még látni vélt egy alakot, kifelé szaladt a folyosón a bejárat irányába. Összeszedve magát, négykézláb elkezdett utána mászni, de minden ereje elhagyta, végül elsötétült körülötte a világ.
– Montia úr, hogy van? – kérdezte Korta doktor, aggódó tekintettel fürkészve a sápadt arcot.
– Az ördögöt láttam, két rusnya szarva volt… – rebegte a pék –, az ördögöt láttam…
– Azt nem tudom, mit látott, de eszméletlen állapotban találtak magára a kapuja előtt. Remélem, nem sülykór (epilepszia régiesen) sújtja, barátom, nagyon remélem.
Felice hirtelen felült.
– Te vagy az, te pokolfajzat – kapta el váratlanul az orvos nyakát, aki alig tudott kiszabadulni a szorításból –, de most nem menekülsz!
– Fogja le gyorsan! – hörögte a doktor elfúló hangon asszisztensének. – Mi jött rá erre? Zárjuk be, most!
Nagy nehezen betuszkolták a vizsgáló mellett lévő üres helyiségbe.
– Ennek a bolondokházában a helye – simogatta még mindig a nyakát Korta.
– Amikor a harag testéből a megtorlás gondolata, mintegy annak sarjadéka, növekvővé válik, bosszúban ölt testet – szólt a segítője. – Ha ez az érzés gyorsan és nagy erővel támad, borzasztó dolgokat tud tenni az emberi elmével.
– Miket nem tudsz, honnan ez a megállapítás, fiam?
– Idézet egy filozófustól, megtanultam.
