Fél évezred hosszú idő, de a nemzet emlékezetében örökké élnek hőseink. Az ötszáz éve zajlott nemzeti tragédiának lefolyását, körülményeit sokszor és sokan elénk tárták, de a kutatások, a források vizsgálata és elemzése nem ért véget. Írásunkban Perjési Géza hadtörténész (1917-2003) gondolatait követve emlékezünk egykori hőseinkre.
Ugyan a török már az első rigómezei csata után fenyegette hazánkat, a veszély igazán csak 1520-tól vált komollyá. Ekkor Szulejmán szultán ajánlatát, hogy Magyarország engedje át területén a Nyugat ellen támadó török hadakat, visszautasította. Az ezt követő évben a török elfoglalta a végvári rendszer egyik kulcspontját, Nándorfehérvárt, amivel az ország délről teljesen védhetetlenné vált.
1524-ben a szultán megismételték az ajánlatot, amit megegyezésre hajló királyi udvar végül is a magyar-török együttműködéstől rettegő Róma, Velence és Habsburg Ferdinánd együttes fenyegetésére ismét elutasította. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy mikor indít támadást a hatalmas erőt képviselő török sereg.
Nem kellett sokáig várni. 1526 tavaszán a törökök átvonulva a Balkánon, vészjóslóan közeledtek Magyarország felé. A magyaroknak nem sok esélye maradt. Vagy a déli határvidéken ütköznek meg a támadókkal, vagy visszavonulnak Pozsonyig, abban reménykedve, hogy a beköszöntő ősz és tél visszafordítja a török csapatokat.
Mindkét lehetőségnek óriási kockázata volt. Ha a magyar sereg felveszi a harcot, nemsok esélye van a hatalmas túlerőben lévő törökökkel szemben; vereség esetén elveszhet az egész ország. Ha visszavonulnak, a hadsereg megmarad, de a beözönlő ellenség végzetes pusztítást végez a magyarok földjén.
A kilátástalannak tűnő helyzetben a királyi udvar nem tudott jó döntést hozni. Olyan képtelen ötlettel próbálkozott, hogy Szapolyai János erdélyi vajda Szerbiában támadja meg az átvonuló török sereget, így hárítva el a veszélyt az országról. Néhány hét után belátták, ennek lehetetlenségét, és utasították Szapolyait, hogy csatlakozzék a magyarországi főerőkhöz, bár közben még a visszavonulás lehetőségét sem vetették el.
Ekkorra azonban a török hadak már elérték a magyar határvidéket, és közelebb voltak Mohácshoz, a magyar hadsereg gyülekezőhelyéhez, mint Szapolyai.
Csak ezt követően történt a hadak mozgósítása. Július elején indultak meg dél felé, Tolna irányába. A király, II. Lajos is csak július 23-án kelt útra udvari hadaival. Frangepán Kristóf is parancsot kapott, hogy horvátországi csapataival induljon el Tolna környékére, a hadsereg gyülekezőhelyére.
Eközben a török hadsereg, elhagyva Nándorfehérvárt, és a Duna menti Péterváradot ostromolta.
A király augusztus 16-án érkezett Bátára, ahová az ország minden vidékéről folyamatosan gyűltek a hadak. Hosszas vita kezdődött, hogy megvívják-e a csatát, vagy inkább vonuljanak vissza.
A déli részeken élő birtokos nemesség – akik közül sokan képzett katonák voltak és sikeres harci tapasztalattal is rendelkeztek a törökökkel szemben – féltve családjukat és vagyonukat, elutasították a területfeladással járó visszavonulást. Nyomásukra az udvar meghátrált: csatát vívnak a mohácsi mezőn. A két kijelölt vezér, Szapolyai és Frangepán megérkezéséig a fővezérletet Tomori Pálra és Szapolyai Györgyre bízták.
Ezalatt a török már építette a hadihidat Eszéknél, a Dráván.
Augusztus 23-áról 24-ére virradó éjszaka jelentették, hogy az ellenség átkelt a Dráván. Ugyanakkor érkezett Szapolyai és Frangepán levele, melyben megerősítették, hogy rövid időn belül megérkeznek, egyben javasolták, hogy nélkülük ne bocsátkozzanak harcba a törökkel.
E hírek hallatán a király elküldte Brodarics kancellárt a csapatvezérekhez, hogy tájékoztassa s vegye rá őket a visszavonulásra: „Magyarország kisebb kárt szenvedne, ha az ellenség a Mohácstól Pozsonyig elterülő vidéket be is kóborolná, s tűzzel-vassal pusztítaná is el, mint ha ilyen nagy sereg, amelyben a király s oly nagyszámú előkelő és katona van, egyetlen csatában pusztulna el.”
A csapatvezérek azonban hallani sem akartak a visszavonulásról, és indulatos kifakadások között, szinte már a lázadás határát súroló jelenetben utasította el a király javaslatát, ami ellen az is szólt, hogy a török had közelsége és nagy tömegű és üldözésre kitűnően alkalmazható lovassága hamar utolérheti és megsemmisíti a magyar sereget. Nem maradt más hátra, mint megvívni az eleve vereséggel fenyegető csatát.
Perjés Géza hadtörténész szerint, „… bizonyos jelekből ugyanis arra kell következtetnünk, hogy Tomoriéknak olyan tervük volt a csatára, mely magában hordta a győzelem vagy legalábbis a döntetlen valószínűségét. Magáról a tervről nem maradt feljegyzés, de a hadtudomány eszközeivel, valamint a korabeli hadviselés és a terep ismeretében, végül a források bizonyos adatai alapján rekonstruálni lehet.
Ehhez a rekonstrukcióhoz előbbre kell nyúlnunk a történésekben, és rögzítenünk kell a két fél helyzetét a csata napján déli egy óra tájban. A magyar sereg már órák óta ott áll csatarendben a mohácsi mezőn, 1,5-2 km távolságra a terasztól. Brodarics szerint a sereg létszáma 25 000 fő körül volt, de feltehető, hogy ennél jóval több, esetleg 50 000 katonát számlált. A törökök 100-120 000 főnyi hadserege kora hajnalban indult el a 12 km-re lévő Karassó folyó melletti táborából, és csatarendben nyomul előre a terasz felé. Fél kettő lehet, amikor az egész hadsereg egyharmadát kitevő ruméliai sereg megérkezik a teraszhoz. A másik két seregrész – a szultán vezette udvari had és az anatóliai sereg – egy-másfél óra járásnyira van lemaradva.
Meglátva a teraszt és alatta a csatarendben álló magyar sereget, a török vezetők izgatott tanácskozásba kezdtek. Az izgalmat két körülmény okozta: a terasz, és az, hogy a hadsereg elfáradt az előnyomulás során. Nagy nehezen megszületett a döntés: a csatát másnapra halasztják, a csapatok pedig, leereszkedve a terasz lejtőjén, tábort vernek a mohácsi mezőn.
A terep tehát két olyan meglepetést tartogatott a török vezérek számára, mely tervük megváltoztatására késztette őket. Ami a teraszt illeti, bizonyára attól tartottak, hogy megindítva a támadást, a csatarend az előző napok esőzése miatt csúszóssá vált lejtőn felbomlik, maga a támadás pedig elveszti lendületét, ami a katonák és a lovak fáradtsága miatt egyébként sem lenne valami nagy. De mi lehetett az oka a fáradtságnak? Végül is szinte hallatlan dolog, hogy egy hadsereg 12 km-es menet után úgy elfáradjon, hogy már harcolni sem tud. A magyarázat feltehetően az, hogy a csatarendben előnyomuló török hadnak árkon-bokron át kellett menetelnie, jórészt felázott, a járást erősen megnehezítő szántóföldeken. A menet annyira nehéz volt, hogy a csatarend is megbomlott, és a hadsereg részekre szakadozott. Hiszen láttuk: az egyes seregrészek nem egy időben érkeztek a teraszhoz, márpedig a csatarendben történő előnyomulás célja éppen az, hogy a harcmezőre érve a csapatok kiigazított sorokban, egymás mellett legyenek.
Az, hogy a török vezetőket ilyen zavarba hozta a terep, teljesen érthető. Abban a korban ugyanis még nem léteztek a terep sajátosságait megmutató, pontos és részletes térképek, arra meg nem volt lehetősége a török vezetésnek, hogy a magyarok által ellenőrzött környéken terepfelderítést végezzen. Tomoriék viszont, már jó két hete ott tartózkodván, a terület minden zugát alaposan kikémlelhették. Elvégezve tehát a katonai döntéshozatal oly fontos részét képező helyzetmegítélést és mérlegelve a török sereg lehetőségeit, azonnal fel kellett ismerniük a nehézségeket, amelyekkel majd szembetalálják magukat a török vezetők. Nem kívánt ez a felismerés zsenialitást, csupán katonai szakmai tudást és tapasztalatot. Így született meg tehát Tomoriék döntése, és a mérlegelés alapján állt csatarendbe a magyar sereg a mohácsi mezőn, a terasz előtt.”
Tehát a ruméliai sereg, mely egyedül volt a teraszon, leereszkedett a lejtőn a táborépítéshez. A sereghez beosztott tüzérség pedig tőle jobbra foglalt el tüzelőállást, olyan helyen, ahonnan nem volt kilövése. Valószínűleg azért, mert a magyar sereg közelsége miatt nem találtak alkalmasabb állást.
A hadseregek mindig a táborverés közben voltak a legsebezhetőbb állapotban. A törökök fel sem tételezték, hogy ez a kis magyar sereg támadni merészel, így nem is voltak rá felkészülve.
Tomori ezt látva – hogy a helyzet jobb a vártnál – éppen kiadni készült a támadási parancsot, amikor küldönc érkezett a királytól, hogy a magyar sereg is vonuljon táborba. Erre Tomori sebes vágtában a királyhoz sietett és elmondta neki, hogy most kisebb veszedelemmel jár az ellenség csapatainak egy részével, mint holnap az egésszel megütközni, és ez győzelemre vezethet. Erre a király engedélyezte a támadást.
Miután a ruméliai sereg egyedül állt lenn a mezőn, csak a magyar lovas jobbszárny és a középen elhelyezkedő gyalogság indult támadásra. A lovas balszárny és a főleg nehézpáncélos lovasokból álló második lépcső állva maradt. A lovasroham teljesen meglepte a török katonákat, fejetlen menekülés kezdődött, a magyar vitézek diadalittasan üldözték az ellenséget. Tomori üzent a királynak, hogy megvan a győzelem, induljon ő is a csatába.
Röviddel ezután azonban a támadás összeomlott, a magyar csapatok rendezetlen menekülésbe kezdtek. Megérkezett ugyanis a szultáni középhad janicsársága, leereszkedett a lejtőn, és ott fergeteges tüzet zúdított a magyar katonákra. Ekkor lelte halált Tomori Pál is.
Középen a gyalogság a török tüzérség által megerősített állások elé érkezett, de nem tudott áttörni. A második lépcső lovassága az ágyúk hangjától megzavarodva – ugyanis a rájuk leadott lövések a fejük fölött repültek el – menekülni kezdett. Ekkor tűnt el a király is a harcolók közül. A balszárny kemény harcba kezdett az időközben beérkezett anatóliai sereggel, de szintén vereséget szenvedett. Teljessé vált a pánik a magyarok között, mindenki menekült, egyedül a gyalogság harcolt tovább – kilátástalan helyzetében drágán adta az életét.
A délután két órától a sötétedés beálltáig tartó csatában gyakorlatilag az egész magyar hadsereg megsemmisült. Elesett a király, 28 főúr és nagybirtokos nemes, 7 főpap, kb. 500 nemes, 10000 gyalogos és 4000 lovas. A csata következményeként pedig elbukott a középkori magyar állam, és kezdetét vette a százötven éves török megszállás.
Végül is mi vezetett ahhoz, hogy a sikerrel induló csata ilyen gyászosan ért véget? Amikor csak a ruméliai sereg volt lenn a mezőn, az ellenség más egységeit még nem lehetett látni. Azonban amikor a mohácsi mezőre leereszkedett szultáni középhad tüzet nyitott a rohamozó magyar katonákra, a helyzet gyökeresen megváltozott, hiszen a magyaroknak nem a török sereg egyharmadával, hanem kétharmadával kellett felvenni a harcot. Nem tudni, mennyi idő telt el attól a pillanattól, amikor Tomori kiadni készült a támadási parancsot, és a király engedélye között, ami miatt a támadás nem kis késéssel indult, de az bizonyított, hogy a magyar sereg tempót vesztett, és ez nem kis mértékben volt a vereség oka.
„Innenső-Magyarországot a leírt módon földúlva, és a Dráva-torkolattól egészen Győrig háborgatva, nem kis félelembe ejtette még azokat is, akik távol voltak, sőt a bécsiek is rettegésbe estek. Akkor azonban a török császár hidat veretett a Dunán Pest felé, és Budára jövetelének 14. napján Túlsó-Magyarországba ment át. Itt is mindenfelé szétküldte embereit, és ami csak volt a Duna és a Tisza között, mindent fölprédáltak, fölperzseltek, ahogy Innenső-Magyarországon is csinálták. A lakosságot, amely nem ment át a Tiszántúlra, részben kardélre hányta, részben rabságba hurcolta. Így, miután kedvére kidühöngte magát a nyomorult Magyarországon, bizonyos belviszályok, melyek közben Kis-Ázsiában (amit Anatóliának mondanak) támadtak, visszaszólították őt. Egyetlen helyen sem hagyott őrséget, amit csak a Duna és a Dráva között elfoglalt, sőt még Buda várában és a városokban sem, hanem egyenesen hazatért.”
Brodarics István
