Írta: gróf Bethlen István
Egy a maihoz hasonló, bonyolult és feszült időszakban ̶ mint hivatalának minden esztendejében – Bethlen István miniszterelnök az ünnep alkalmával a Pesti Napló hasábjain szólalt meg 1935. augusztus 20-án. Izgalmas visszatekintés a múltba, amely a mára nézve is szolgálhat történelmi tanulságokkal.
A politika hétköznapjain az élet apró-cseprő gondjaival vagyunk elfoglalva. Száz-féle részletkérdésről vitatkozunk és nem érünk ráeszmélni azokra az alapvető problémákra, amelyek egész nemzeti életünkön uralkodnak, így esik meg, hogy köznapi vitáinkban a fától gyakran nem látjuk az erdőt és mindegyre el is tévedünk.
Az évenként visszatérő nagy nemzeti ünnepeknek jelentőséget az ad, hogy ezeken a napokon van időnk és alkalmunk nemzeti sorsunk alapvető kérdéseibe elmélyedve rajtuk elmélkedni, magúnkat elvonni a napi gondóktól, hogy nemzeti sorsunk nagy távlatait vizsgálhassuk, mert csakis ebbe a nagyobb keretbe illeszthetők be azután a részletek, az a sok, talán jelentéktelennek látszó, de mégis fontos apróság, amely mindennapi életünk munkáját betölti.
Nemzeti ünnepeink között a legjelentősebb első nagy keresztény királyunknak emlék-napja: Szent István ünnepe. A nagy ország-alapító és országépítő emlékezetét ünnepeljük ezen a napon, mert mindazok, akik utána országépítő munkát végeztek, csak az ő nyomdokain haladva, az általa lerakott alapokra helyezhették a történelmi magyar állam köveit. Sőt, ma is, amikor arról van szó, hogy romjaiból újjáépítsük azt az országot, amelyet Szent István alapított és tett európaivá s amelyet a világháború rombolt le, csakis az ő tanításai szerint, az ő módszereivel végezhetünk sikeres munkát.
Az ázsiai lovas magyar népet Árpád vezér, az első magyar fejedelem hozta be a Duna-Tisza-közére, a velünk rokon hunok és avarok által elhagyott pusztára, ahonnan dicsőséges harcok után nyomtalanul tűntek volna el, mint a futó meteor-csillag az égről, ahol néhány pillanatra vakító fényességre lob-ban, hogy fényét azután elvesztvén, örökre elenyésszen a. világűrben,– ha a Gondviselés nem ajándékozza nekünk a nagy királyt, Szent Istvánt, aki a magyar nemzetet végleg letelepítve, földhöz kötve, a kereszténységen keresztül a nyugati kultúrközösségbe vezette be. Szent István király nemzeti életünk számára olyan új életformát teremtett, amely egyfelől lehetővé tette békés beilleszkedésünket Európa többi népei közé, másfelől szilárd alapot adott független fennmaradásunknak azokkal a veszélyekkel szemben is, amelyek a nyugati népekkel való életközösségből ránk nézve adódtak.
A keresztény vallás -fölvétele egyenrangúvá tett bennünket a többi európai néppel, amelyek a nyugati kereszténység kultúrköréhez tartoztak-és megnyitotta számunkra az akkori művelődés legtisztább forrásait. A keleti pusztákról magunkkal hozott törzs- és nemzetségi szerkezet helyébe, amely az akkori viszonyokhoz mért rendezett állami életnek alapul már nem szolgálhatott, megalapította és teljesen kiépítette a középkori territoriális magyar államot, a maga központi és országos szerveivel. És „hogy ezt sikeresen megvalósíthassa, de azért is, hogy a honfoglalás, révén szerzett új haza gazdasági erőforrásai feltárhatók legyenek, amihez hiányzott a honfoglaló magyarság társadalmi differenciálódása és a hozzá szükséges munkamegosztás, Szent István külföldről hozott telepeseket, mesterembereket és specialistákat és e réven mélyreható szociális reformnak vetette meg az alapját. Enélkül talán csak évszázadok múlva emelkedhetett volna fel a magyar állam az anyagi és-szellemi élet terén, is arra a fokra, amely az előrehaladottabb többi nemzet között nemzeti függetlenségünk fenntartásának egyik fő előfeltétele volt.
Szent István király reformja a legnagyobb és legmélyrehatóbb volt, amely a magyar nemzet életébe és vérébe ősi időktől fogva talán valaha is behatolt, mert az ázsiai nomád magyarból ő csinált európai nemzetet s eddigi ezeréves életünknek ő vetette meg az alapját. Nélküle, miként a hunok és avarok, nyomorultul pusztultunk volna el. Nekik a Gondviselés nem adott olyan providenciális vezért és államférfit, mint nekünk Szent Istvánt, akinek szinte egyedülálló világhistóriai teljesítménye éppen az volt, hogy egy ázsiai nomád népből rövid idő alatt európai nemzetet tudott formálni, anélkül, hogy ez fajilag más nemzetbe olvadt volna bele, mint a bolgár, amely csak látszólag tarthatta fenn magát, mert bizánci fennhatóság alá került és a délszláv népáradat magával sodorta. A magyarság ezzel szemben megőrizte ősi faji jellegét és egyúttal politikai függetlenségét is. Csak azért maradhatott, fenn a magyar nemzet Szent István utódai alatt a viharos középkoron át, mert első nagy királyunk ugyanakkor, amikor a népek nyugati kultúrközösségébe vezetett be bennünket, egy-úttal gondosan kiépítette azokat a védőbástyákat is, amelyek megvédtek ezen közösség legnagyobb expanzív hatalmaival: a német-római császárokkal és Bizánccal szemben.
Azóta a magyar nemzet az európai népek kultúrkörének független tagja és reprezentánsa maradt a Duna-medencében. Részt vett az európai népek életében és azok előrehaladásában. Minden nagy európai mozgalomból ki-vette a maga részét. A feudalizmus, a reneszánsz nálunk is virágzottak, a reformáció és az ellenreformáció, a, fejedelmi abszolutizmus, valamint a francia forradalom szabadelvű eszméinek a kora és nagy mozgalmai sem állottak meg Magyarország határainál, hanem magukkal ragadták a. magyar nemzetet éppúgy, mint a többit, amelyek ennek a kultúrkörnek a tagjai. És ezek a nagy történelmi áramlatok új eszmékkel, új életformákkal, új állami berendezkedéssel és intézményekkel gazdagították a magyar nép életét is, éppúgy, mint amazokét. Talán azzal a különbséggel, hogy a török háborúk óta számban és erőben megfogyva, kétségbeesett élet-halál harcot kellett egyidejűleg folytatnunk állami függetlenségünkért. De ezt a feladatot is meg tudta oldani a nemzet, mert a nagy és erős népek szomszédságában, a hozzá hasonlóan kisszámú nyolc-tíz középeurópai és balkáni nép között, függetlenségét sohasem vesztette el teljesen, nem úgy, mint amazok, amelyek vagy a török, vagy a német, vagy az orosz nagyhatalmak egyikének voltak évszázadokig jórészt teljesen alávetve.
Köszönjük ezt Szent István első nagy királyunk alapvető munkáján kívül elsősorban annak, hogy faji és nemzeti öntudatunk, amely, mint ázsiai hódító lovasnép öntudata, idejövetelünk első pillanatától kezdve is más volt, mint a körülöttünk élő többi népeké, soha, egy percre sem hamvadt ki, hanem eleven erő maradt a magyar históriában mindvégig. És csak ez a nemzeti öntudat és összetartozandóság, amely ideköltözésiink pillanatában az egész nemzetnek a hadra kelt katonai sereg életformáját adta, tette lehetővé a honfoglalást, amely nem egyedül az önként és az összesség által választott vezérnek, Árpádnak, hanem az egész nemzetnek volt együttes haditeljesítménye. Es a nemzeti öntudat ép ezért Szent István territoriális államának a megszületése után nem aludt el, hanem tovább élt az egész szabad magyar nép lelkivilágában és a következő évszázadokban a nemzeti önkormányzatnak fokozatos kiépítését eredményezte, amely nemzeti önkormányzat azután az Íratlan magyar alkotmányban öltött intézményesen testet.
A magyar alkotmány nem volt tehát utánzata valamely külföldi intézménynek, hanem a nemzet veleszületett jelleméből, életfelfogásából, a nemzethez tartozók szabad és öntudatos egyéniségéből és évszázados életmódjából folyt, amelyet Ázsia és Délkelet-Európa szabad rónáin folytattak. Egyedülálló, legegyénibb alkotása ez a magyar nemzetnek, amely önkormányzatot a körülötte élő népek egyike sem volt képes saját erejéből létrehozni, mert ezek a népek csak kerülő úton, a XIX. században jutottak hozzá, Nyugat-Európából való import útján, amikor a nagy francia forradalom a szintén autochton angol alkotmányt véve mintául, eszméinek átütő erejével, új rendszerét a többi kontinentális államban is népszerűsítette.
A magyar alkotmány hosszú évszázados rendjén gyakran módosult és intézményeiben – ez nem tagadható – gyakran külföldről importált elemek is érvényre jutottak. De az, hogy ősidőktől fogva egyáltalán van alkotmányunk- és nemzeti-önkormányzatunk az, hogy a magyar nemzet változatos sorsának úgyszólván minden korszakában kiépítéséért és fenn-tartásáért küzdött, – ez atavisztikus nemzeti örökségünk és a többi európai népétől eltérő speciális magyar nemzeti öntudatunknak a folyománya, amely már akkor is elevenen élt a nemzet lelkében, amikor más népekben a nemzeti, összetartozandóság érzet még csak derengett, vagy csírájában sem volt meg, még kevésbé az a vágy, hogy a nemzet a saját sorsát önmaga intézze.
A nemzeti önkormányzat, az alkotmányos államforma, a nemzet legsajátosabb alkotása lévén, az egyedüli életforma, tehát, amely jellemének megfelel és boldogulását biztosítani alkalmas.
Szent István örökségével együtt, amely a magyar nemzetet a nyugateurópai kultúrvilág részesévé és tagjává tette, a magyar nemzeti önkormányzat megszakítás nélküli évszázados fennállása az a két alapvető tény, amely nemzetünk életét, minden cselekvését, további fejlődését megszabja, vagy amely, amennyiben róluk megfeledkeznénk, pusztulásunkhoz vezetne. Ezt a két fundamentális valóságot kell tehát mindenekelőtt szem előtt tartanunk, ha élni és boldogulni, illetve mai súlyos nemzeti válságunkból újból felemelkedni akarunk. Kétszeresen megnehezíti azonban mai helyzetünket és belőle folyó törekvéseinket az a körülmény, hogy az egész európai civilizáció súlyos krízisen esik át és senki sincs ma Európában, aki a válságból kialakuló jövőt megjósolni tudná.
A világháború mindenekelőtt fenekestül forgatta fel Európában á megszokott és bevált. nemzetközi rendet és egyensúlyt. Kontinensünk rajzó méhkashoz hasonló, amelynek lakói látszólag céltalanul és a végsőkig felingerülten össze-visszaröpködnek és senki előre nem láthatja ma, hogy hol fog e méhraj megállapodni, hogyan és milyen áldozatok árán fog valamikor nyugvóponthoz jutni.
Európán a világháború után a szociális forradalom is végigsöpört, amely befejezettnek ma még korántsem tekinthető, Minden újból felkelő nap újabb és újabb Szociális követelményeket érlelhet meg a megszokott gazdásági rendnek rovására. A mai állapot mindenesetre további szociális evolúciónak látszik kiindulási pontul szolgálni, amelynek végső kifejlődése még egyáltalán be nem látható. Életünkön legsúlyosabb és magát makacsul tartó gazdasági és pénzügyi krízisszán végig, amelyből a kis népek önerejükből, hiányozván hozzá, az autarkiának legelemibb előfeltételei is, felemelkedni egyáltalán nem lesznek képesek. A gyöngék így még gyöngébbekké válnak és a politikai erők rovásunkra való eltolódását a gazdaságiaké még erősebben készülnek kihangsúlyozni.
Ennek a zűrzavarnak a megkoronázására világszerte erős szorongattatásban van a le alkonyult század szabadelvű politikai világnézete, amely évtizedeken, keresztül szilárd támasza volt a népek politikai intézményeinek. A legtöbb országban az állami kormányformák krízisének vagyunk a szemtanúi és a fejlődés egyhelyt a szocialista, tanok és a forradalmi radikalizmus irányában indul, máshelyt viszont diktatúrák terpeszkednek, többé-kevésbé ugyancsak szociális, illetve kollektivisztikus gazdasági jelszavak hangoztatása mellett.
Benne élünk mi is ebben az általános zűrzavarban, mert Szent István óta európai nemzet vagyunk, tagjai vágyunk az európai nép és kultúrközösségnek és minden eszmeáramlat, amely Európában valahol megszületik, nálunk is azonnal visszhangra talál.
Európa népeinek a sorsában mi is osztozunk, azzal a különbséggel, hogy minden komolyabb lépésnél, amelyre magunkat elszánjuk, az életünkkel játszunk. Ma inkább, mint valaha is a múltban. A nagy nemzetek ugyanis megengedhetik maguknak azt fényűzést, hogy akár szociális, akár gazdasági, vagy pénzügyi téren, akár alkotmányos intézményeik körében, magukat kísérletéknek vessék alá, mi azonban az ilyen kísérletekre, próbálkozásókra, ha nem sikerülnek, életünkkel fizethetünk rá. A Károlyi Mihály-féle érát, Kun Béla bolsevizmusát a fél ország elvesztésével kellett megfizetnünk. Meggondolatlan, illetve kellően át nem gondolt szociális, sőt gazdasági reformok is tökéletes romlásunkat vonhatják maguk után és hosszú időre a belső béke féldúlását eredményezhetik. A diktatúra felé való elhajlás, vagy túlzottan radikális reformok szintén mérhetnek halálos csapást fejünkké. Ilyen súlyos helyzetben tehát rendkívül körültekintőeknek és óvatosaknak kell lennünk.
(Fortepan / Zsembery Bendegúz)
Kétségtelen, hogy mozdulatlanok a mai időkben mi sem maradhatunk. Amikor nagyfokú óvatosságra intek, korántsem vagyok a tétlenség szószólója. Máshelyt is kipróbált és bevált újításoktól mi sem zárkózhatunk el, súlyos közéleti bajok és betegségek gyógyítását akkor is kötelesség megkísérelni, ha ez bizonyos kockázattal jár. Az ellen azonban minden komolyan gondolkozó embernek tiltakoznia kell, hogy a politikai tudomány által és a gyakorlatban ki nem próbált operációk kése alá kerüljünk, mert ezeket a műtéteket amúgy is végzetes vérveszteségeink folytán elgyöngült szervezetünk ma már ki nem bírná.
Ha volt a magyar alkotmányosságnak valamikor értelme, úgy fenntartása és makulátlan megőrzése ma kétszeresen fontos, amikor minden elhatározó lépéssel szemben a legkörültekintőbb, a leglelkiismeretesebb kritikára van szükség és ezt a bírálatot nem pótolhatja semmiféle elszánt akarás, semmi féle vezéri tekintély. Mindnyájan emberek vagyunk és tévedhetünk, már pedig minden ballépés a mai sorsdöntő időkben halálos veszélyt jelenthet a nemzetre nézve. Minden újítás előtt tehát először gondosan figyeljük az európai események sodrát és a hazai körülményeket is kellő figyelembe véve,– azokhoz igazodjunk. Ezt írja elő számunkra, európai mivoltunk, amit Ázsiából bevándorolt őseink közül első nagy királyunk, Szent István érzett át teljes mértékben először. Ha adott példáját nem követhők, az európai kultúrközösségből szakadnánk ki s előbb-utóbb ez vesztünket okozná.
De ne nézzük viszont eldöntötteknek és európailag szabadalmazottaknak azokat a kezdetleges kísérleteket, amelyek Európában, bár egymással ellentmondó formában, akár szociális, akár gazdasági, akár alkotmányjogi téren vannak folyamatban és amelyek hol egyikünknek, hol másikunknak látszanak rokonszenvesteknek, nagyrészük azonban csak bizonyos körülmények fennforgása esetén és ott is csak térben és időben korlátozottan jelenthetnek megoldást, hogy azután idővel annál biztosabban más irányzatnak adják át újból a helyüket.
Hogy történelmi zsákutcába ne jussunk és végzetes tévedésekbe ne keveredjünk, attól legbiztosabban ősi alkotmányunknak hiánytalan és a nemzet legjobbjainak vezető szerepet biztosító működése óv meg. A nemzetnek nehéz időkben kipróbált vezetői tanácsát, éleslátását és tapasztalatait ma talán még kevésbé nélkülözheti a magyarság, mint normális időkben, mert az ő szavuk az egyedüli világító fáklya a nemzet számára a mai iránytű nélküli sötét éjszakában. Álljanak ők akár a kormány kereke mellett, akár az ellenzék oldalán, az általuk hirdetett igazságok éppen úgy, mint az általuk gyakorolt leplezetlen és önzetlen bírálat, tehát, csakis a kettő együttvéve adhat az eligazodáshoz’ szükséges iránytűt a nemzet kezébe, hogy mai romlásunkból fokozatosan kiemelkedhessünk.
(Fortepan / Francia Nemzeti Könyvtár)
Jövőnknek ma már egyedüli záloga: a hazánk ügyének önzetlen szolgálatára az alkotmányos életben valóban egybeforrott és kipróbált egységes nemzet. Ezt az egységet kell keresnünk és lehetőleg megteremtenünk. Merem állítani, hogy minden egyéb csak szólam a nemzeti egységről, nem több, mint zengő szó és pengő cimbalom, vagy csakis arra jó és alkalmas, hogy a lelkek egységes szolgaságát teremtse meg.
A világháború kataklizmájából a magyar alkotmányosságot tudtuk egyedül megmenteni, mint az ősi magyar örökség egyik kincsét. Ha mint magyarok akarunk Európában tovább élni, csakis vele, általa és rajta keresztül élhetünk európai életet. Ha pedig az idők szava átalakítását teszi szükségessé, a módosításához kívánatos új formákat csakis a magunk lelkiségéből és életünk saját forrásaiból meríthetjük, szolgailag pedig senkit sem utánozhatunk.
Megjelent 1935. augusztus 20-án a Pesti Napló címoldalán