Benedek számára hosszú időn keresztül valószínűtlennek, sőt hihetetlennek tűnt, hogy az ötvenes évek Magyarországán valakit – mint nagynénjét – Tildának hívjanak. Ez a Katik, Erzsik, Jóskák és Ferik világa volt, és egyáltalán nem tűnt szerencsés dolognak bármilyen tulajdonsággal, viselkedéssel kitűnni a szürkeségből. Ez persze hét-nyolc éves fejjel nem tudatosult benne, csak ösztönösen érezte a helyzet furcsaságát. Egyébként sem foglalkozott sokat a felnőttekkel, saját gyermekvilága teljesen betöltötte életét, fantáziáját, s mivel életkorából adódóan másfajta világot nem ismert, teljesen természetesnek tartotta azt a fajta tisztes szegénységet is, melyben napjai teltek. Mi több, elégedettnek és gazdagnak tartotta magát, hiszen minden napra jutott azokból a nagy karéj zsíros kenyerekből melyek vöröspaprikával megszórva vagy hagyma szeletekkel betakarva a mindennapok földi élvezetéhez tartoztak. Emellett ott volt a szomszédban Szentiványi bácsi kertje is, ahol állandó szabad felhatalmazással, hivatásos kóstolóként élte meg a tavasztól ősz végéig terjedő időszakot – a cseresznyétől a barackon át a szilváig terjedően.
És persze a foci! Az ifjú generáció, amíg az időjárás engedte, déltájban szinte kirobbant az iskola kapuján, hogy az ebédet gyorsan bekapva – kockáztatva ezzel akár egy-két anyai nyaklevest is – mackójába bújva mielőbb a térre érjen, a focipályához. És itt értünk el Tilda néni után történetünk második főszereplőjéhez, a mackóhoz. Némi etimológiai segítséggel könnyen megfejthető, hogy mi is az a mackó! A Retró szótár alapján: Gyermekek számára készített, gumírozott aljú, nadrágból és zipzáras bebújós felsőből álló, bolyhos belsejű ruhadarab, mely eredetileg barna színben készült. Természetesen kánikulában a mackó túl melegnek bizonyult, ilyenkor kistestvére a klottnadrág lépett szolgálatba, ami pamutanyagú fényes fekete textíliából készített bővebb szárú rövidnadrág volt. Először tornaórákon használták, később általános gyermek- és kamaszviseletté nőtte ki magát. (De ez már egy másik történet!)
Benedek, egyetlen gyerekként templomjáró, szerető édesanyja és annak általuk sűrűn látogatott nagyszámú lánytestvére – nagynénjei – gondoskodó szeretetében nőtt fel. A férfiág sokkal változatosabb képet mutatott. Édesapjának, akit végtelenül becsületes, aranykezű ezermesterként ismert a környezete, volt két lánytestvére – Boriska és Veronika -, valamint egy vélhetően rossz pillanatban fogant öccse, akinek felnőtt életét az anyagiak különösebb erkölcsi skrupulus nélküli hajszolása töltötte ki. Partnert is talált hozzá a későbbiekben Tilda néni személyében. Boriska még fiatalon felvételét kérte egy apácarendbe és a szerzetesrendek 1950-es kommunista hatalom általi betiltását követően társaival együtt menekülésre kényszerült. Előbb Ausztriában találtak menedékre, majd Olaszország fogadta be őket. Így őt Benedek már csak a rendszeresen érkező, egyre gyengülő magyarsággal fogalmazott, de szeretettel és imával teli leveleiből ismerhette meg. A fiatalabb lánytestvér, Veronika eredeti szándéka szerint szintén apácának készült, de az ő fogadalma már nem valósulhatott meg, ezért a háziiparban keresett munkát magának: népi hímzéses termékek készítésével foglalkozott évtizedeken keresztül.
Már a hetvenes évek elején járunk, és Benedek édesapja valamint az ő testvéröccse is átköltözött a Mindenható gondoskodásába, amikor egy számukra ismeretlen feladótól levél érkezett Benedek édesanyjának címezve:
Kedves Asszonyom!
Ismeretlenül keresem fel soraimmal, amiért elnézést kérek, ha rajtam múlott volna, már korábban írok, de csak most jutottam a címéhez. Engedje meg, hogy röviden felvázoljam az ügy előzményét: Az Ön rokona, Veronika egy évvel ezelőtt titokban kiutazott Olaszországban élő nővéréhez Boriskához, aki – mint tudja – ott élő apáca. Én nem vagyok Veronika közvetlen ismerőse, de mivel én intéztem neki a kiutazáshoz szükséges engedélyeket és más papírokat, ő nagyon megbízott bennem, ezért útra indulása előtt egy bizonyos összeget megőrzésre átadott nekem. Az elmúlt héten kaptam meg Boriska értesítését arról, hogy Veronika f. év május 20-án elhalálozott. Előzetes kérésének megfelelően a rendház temetőjében el is temették.
Boriskától kaptam meg, mint egyetlen közvetlen rokonnak, az Ön címét is. Kérem, hogy a hét végén, pénteken vagy szombaton, keressenek fel a borítékon szereplő címen, hogy a rám bízott összeget átadhassam. Mivel személyesen nem ismerjük egymást, kérem, személyi igazolványt feltétlenül hozzanak magukkal.
Nem tudom, hogy milyen családi körülményei vannak, kocsival tudnak-e jönni vagy vonaton, de mindkét esetben fontos az, hogy a nagy postánál lakunk, a posta oldalán lévő autóparkolóval szemben.
…..
A viszontlátásig szeretettel üdvözlöm
Erzsébet
Az első döbbenet után Benedeknek szólt az édesanyja, hogy kísérje őt el erre az útra, majd egy pillanatig sem habozva hívta özvegytársát, Tilda nénit, hiszen a családi kötelék révén ő is közvetlen rokon volt. Így hármasban utaztak el a vidéki városba az ott lerakott hagyaték átvételére. Erzsébet ellenőrizte a személyi adatokat, majd felbontotta a nála lerakott és gondosan leragasztott borítékot, amiben 200.000,- Ft volt, így egyszerűen csak kétfelé osztották az összeget. Az asszony határozottan visszautasította Benedek mamájának anyagiakban is megnyilvánulni akaró köszönetét, elmesélte, hogy Veronikával a templomban ismerték meg egymást, és hívő emberként méltatlannak tartaná, hogy szívességéért pénzt fogadjon el. Volt még ott a kamrában Veronika hagyatékaként néhány nagyobb méretű doboz, amit Erzsébet javaslatára behordtak a nappaliba, azzal, hogy átnézzék, van-e benne a családjuk számára hasznosítható dolog vagy emlék értékű tárgy. A ruhaneműket rábízták Erzsébetre, hogy segítse vele a rászorulókat, az apróságok – rózsafüzérek, imakönyvek, családi levelek és fényképek – alapos átvizsgálása viszont hosszabb időt vett igénybe, így az elfáradó fiú egy idő után elfogadva a felajánlott teát, leült a szoba sarkában öblösödő öreg fotelba megpihenni. A két asszony a szoba két oldalában tovább pakolt.
A fiúnak csak az tűnt fel, hogy Tilda néni mozgása hirtelen szaggatottá vált, kissé tanácstalanul matatott tovább, de a kezét hosszabb ideig nem emelte ki az éppen vizsgált dobozból. Majd jobbra-balra tekintett, mintha keresne valamit. Látta a fiút az árnyékosabb szobasarokban, de nem tudta biztonsággal, hogy Benedek látja-e őt. Hirtelen kiemelte a kezét, és tisztán látható volt, ahogy egy átgumizott pénzköteget markol vele, a bordós-pirosas százasok mellett kékesszürke húszas bankjegyek is feltűntek a fényben. Mozdulata azonban nem állt meg itt, balkezével elhúzta mackója derekának gumiját és jobbjával beledobta a köteget. Majd gondosan elkezdte igazgatni a derekán a ruhát, mintha csak a kicsúszott blúzát igazítaná helyre.
A fiú a történtek láttán dermedten ült, fejében cikáztak a gondolatok: szóljon vagy maradjon csöndben – mi lenne a helyes? Ha szól, kitör a botrány, és Tilda néni egész biztosan letagadja majd tettét, arra pedig biztosan nem lesz hajlandó, hogy megmutassa: nincs a mackójában semmi. Végül úgy döntött, hogy csöndben marad, mint aki semmit sem látott. Belül azonban végtelen szomorúság öntötte el, először szembesült a maga valóságában a felnőtt világ kapzsiságával és képmutatásával.
