Ezen a nagy nyári ünnepen mintha leszállt volna az ég a földre. A templomból kimentünk az utcára.
Ami már nem volt többé utca!
Mert napsütés volt, és fölsöpört járdák és fűvel, virággal beszórt csoda. Az emberek úgy szerették egymást, mint egy ősi nép tagjai, akik tudják, hogy csak együtt fogadja be őket az élet, az öröm, a megtisztulás.
Visszaléptünk az időből az időtlenségbe.
A legszebb ruhájukba öltözött férfiak, asszonyok, lányok, kisfiúk járták körbe a templom körüli utcákat; virágokon lépkedve énekeltek. Kerti virágok éppúgy eltakarták lábuk elől a sarat, homokot, mint vadvirágok. Ahogy anyámmal ott mentünk a selyembaldachin, a máriás zászlók, a füstölők, szentképek után, úgy éreztem: szívesen halnak meg lábaink alatt a pipacsok, százszorszépek, liliomok, dáliák, mirtuszok, búzavirágok vastagon elhintett szirmai. Elvakítottak a színek és az illatok. A frissen szedett fűét, amit hevesen sütött a nap, ugyanúgy szívemig szívtam, mint a liliomokét.
Mentem anyám oldalán, és bámultam: honnan szedhettek ennyi rengeteg virágot? Nincs is Harasztin annyi virág, amennyi most a talpunk alatt haldokol! És a sátrak, az orgona- meg nyárfaágakból formásan összeállított szentélyek nem a nyár bőségének, a hitnek, hogy jó élni a haraszti földön, nem annak voltak a jószagú jelképei?
Mindegyik elött megálltunk, az ének és a füstölők magasabbra csaptak. Én meg szorosabban fogtam anyám kezét.
Mindenki szép volt, kimosdott. Rajtam is fehér zokni a kék rövidnadrághoz, nagy galléros inghez.
Újabb utcára fordultunk be, újabb virágszőnyegre. Néha kicsit féltem, hogy szembejön velünk egy megvadult ló, szekér, részeg parasztokkal. Féltem, hogy vége szakad a földöntúli sétának. De nem történt semmi. Mentünk, énekeltünk, emelkedtünk az énekkel, a virágok illatával, és mehettünk: nem történt semmi. Egy helyben jártunk.
Egy látomásban.
Ma már tudom: az volt. Nekem az. Anyámnak még inkább az lehetett. Néztem kipirult, kifényesedett arcát, boldog tekintetét. Nem az anyám volt akkor: egy üdvözült lélek. Egyszerre a földön, velem és egyszerre túl a földi dolgokon, csak önmagában. Erezhette, hogy nézem, érezhette a kezemet, és örülhetett is neki. De megtöltötte valami ettől a közös énektől és menettől, amiről nekem csak sejtelmem volt. Én a földi ünnepet éltem át. A többi gyerek szemében megcsillanó szépséget. Annak örültem, hogy a természetet igy behozták a házak közé. S nemcsak én keresem a titkát kint a határban.
Kongtak a harangok. Ezt is hallani kell: ezt a nyári napfénnyel még a virágokra se, hanem ezeken a harangszó verte hullámokon hullámzó harangszót. Mintha egy pillanatra se léptünk volna a földre, ringtunk volna! Láthatatlan tengerben emelgettük a lábunkat, bár erre nem is volt szükség: vitt az a tenger magával.
Cipőnk éppolyan fényesen csillogott a körmenet után, mint előtte Nem fogott rajtunk a földi por.
Boldogan és kicsit szomorúan indultunk hazafelé. A harangszó elhallgatott, a pipacsok már kókadoztak a sárban, anyám a verejtékét törölgette fekete fejkendője alatt. Panaszkodott, hogy az ünnepi cipő nyomja a lábát. De azért az arcán ragyogott valami. Én fölrikkantottam, előreszaladtam a kapunkig, amire az akácfák sűrűn ráhajoltak.
Tornai József
